Goli otok, a jugoszláv Alcatraz

A turizmus egyik speciális ága, a sötét turizmus látogatásra  ajánlott helyeinek egyike az adriai Goli otok.  A jugoszláv Alcatraz 4,7 négyzetkilométer területű sziget Isztriától keletre a Velebit-csatornában Rab, Sveti Grgur i Prvić szigetek között.

Politikai átnevelőtábor

1949-1956 között politikai átnevelő tábor volt. Ide kerületek a rendszer vélt vagy valós ellenségei legtöbbször bármiféle bírósági ítélet nélkül. Abban az időben nagyon könnyű volt ellenséggé válni. A túlélők elmondása szerint ehhez elég volt egy szó, egy vicc, egy tekintet, egy mosoly vagy éppen felhúzott szemöldök, ami nem tetszett valakinek a „hatalmasságok”, vagy az „aggódó polgárok” közül, hogy sokéves kényszermunkán találja magát Goli otokon. 

A foglyok első csoportja 1949. július 9-én érkezett meg. A hivatalos adatok szerint 16 101 főt tartottak fogva, közülük 413-an meghaltak, de szinte biztos, hogy ez a szám sokkal nagyobb. Egyes, de meg nem erősített becslések szerint 3-15 ezer elítélt halt bele az ütlegelésekbe, az alvásmegvonásba, a diftériába, vagy egyszerűen a mélybe vetették őket. A rabok 44 százaléka szerb, 21,5 százaléka montenegrói, 16 százaléka horvát, 5 százaléka macedón volt. Kisebb számban voltak szlovének és albánok. 

Úgy szállították őket a hajókkal, mint annak idején a rabszolgákat Afrikából. „A hajamnál fogva húztak ki a hajóból, a parton egy kicsit vertek, majd azt mondták: rajta, fuss!  És te futsz meztelenül, a veréstől kék, zöld foltokkal. De voltak olyanok, akikkel kesztyűs kézzel bántak. Őket nem ütötték, őket csak leköpték… Nem tudtam, hogy mi vár rám, ahogyan a többi 2500 társam sem”- emlékezett egy túlélő.

Fogolytábor a Monarchiából

A tábor alapítása előtt a sziget lakatlan volt, az épületek többségét a foglyok építették. A történészek úgy vélik, hogy az első fogolytábort az Osztrák-Magyar Monarchia idején, az I. világháború alatt építették itt, orosz hadifoglyokat hoztak ide a keleti frontról. Ante Zemljar horvát író, aki 1949-1953 között raboskodott Goli otokon, azt írta, hogy a foglyok az építkezésekkor találtak orosz katonai egyenruhákat. Mindez azonban még mindig csak legenda, mert a szigeten nem végeztek semmiféle régészeti feltárást.

A teljesen kopár szigeten az épületeket a rabok maguk építették az általuk kézzel faragott kövekből, bármilyen eszköz nélkül. A rabokkal főleg követ hordattak egyik oldalról a másikra. Ez a sziszifuszi munka mentális és fizikai megtörésüket volt hivatott szolgálni.

Ipari termelő üzemek

A Goli otok nemcsak kínzóhely volt, hanem egy ipari komplexum is, ahol a foglyok különböző termelési ágakban dolgoztak. Volt három üzem: faipari üzem, ahol bútorokat gyártottak, amiket aztán Amerikába és Mexikóba exportáltak. Fémfeldolgozó üzem, ahol traktor-és hajóalkatrészeket, csőelemeket gyártottak. A kőfeldolgozóban terrakotta padlólapokat, betontéglákat stb. készítettek. A gyártáshoz szükséges követ a szigeten lévő kőbányákból nyerték. Néhány évig hajógyár is működött, ahol három, egyenként 110 tonna teherbírású fából készült hajót építettek, ezek neve Május 1, Május 13 és Május 25 voltak. Később a gyár már csak hajójavítóként működött.

Az üzemek az államnak dolgoztak, de a titkosrendőrség is jelentős összegeket, súlyos dollármilliókat keresett rajtuk. Az ott készült bútorokat, a kőfeldolgozó termékeit Olaszországba csempészték, egyes adatok szerint ezzel fél év alatt 700 ezer akkori dollárt „kerestek”.

A szigeten a legnagyobb gondot az ivóvíz hiánya, a szomjúság jelentette. Megoldásként építettek egy hatalmas esővíz tárolót. A vízhordár, vagyis a munka vagy étkezés közbeni vízosztásért felelős személy szerepe a tábor legkívánatosabb, de egyben az egyik  legveszélyesebb pozíciója volt. A vízmestereknek hatalmukban állt eldönteni, hogy mennyi vizet osztanak ki, ami gyakran konfliktusokhoz és a pozícióért folytatott harchoz vezetett.

A szigeten 1948-1956 között csak politikai elítéltek voltak, 1956-1980 között hivatalosan a „kommunizmus ellenzői” fogolytáborának nevezték. Súlyos bűncselekmények elkövetőit, gyilkosokat is őriztek itt, majd klasszikus börtönként működött 1988-ig, amikor a börtönt hivatalosan megszüntették.

Turisztikai látványosság

A sziget ma elhagyatott szellemváros, turisztikai látványosság. Hajóval Senjből (Zengg) egy óra alatt lehet eljutni, Rab-szigetről is közlekednek ide vízi taxik. A börtön működése alatt a sziget és környéke a hajóforgalom elől elzárt övezet volt, ha repülőgép repült el felette, a raboknak hasra kellett feküdniük.  

 Minden ma itt látható növény vagy fa az egykori fogvatartottak fájdalmas munkájának eredménye. Ők ültették azokat, és büntetésül gyakran kellett saját testükkel védelmezni az égető napsugarak, vagy éppen a viharos szél, a bora ellen.  

Még mindig megvan a híres vonal, vagy út, amin az új foglyoknak végig kellett menni az öreg elítéltek előtt, akiknek szabad, sőt kötelező volt őket teljes erejükből ütni azokkal az eszközökkel – kötéllel, övvel, lánccal, bottal – amit az őrök adtak a kezükbe. Ez rituálé volt minden alkalommal, amikor Goli otokra új szállítmány érkezett. Ha egy öreg elítélt megtagadta az új fogolyok büntetését, ő magának is végig kellett a vonalon mennie.

A szigeten láthatók az épületek romjai, ahol a foglyokat őrizték. Olvashatók még a Titót és a JSzSzK-t éltető mondatok is, vagy éppen ilyen buzdító feliratok: Mi építjük a szigetet, a sziget épít minket. Vannak látogatók, akik a falak kövein egykori rabtársaik, hozzátartozóik bevésett nevét keresik…

A börtönszigetet megálmodó, az egészet kitaláló Josip Broz Tito egyetlen egyszer sem látogatott el ide, bár a történészek állítása szerint a mellette dolgozók mind tudtak arról, hogy mi folyik ezen a börtönszigeten.  

„Biztos voltam benne, hogy nem fogom tudni túlélni a látottak és az elszenvedett szenvedések miatt. Azt hittem, hogy ez egyetlen emberi lény számára sem lehetséges. De tévedtem. Az emberek kitartóbbak, mint amilyennek látszanak. Minden alkalommal felcsillant egy reménysugár, amikor láttam valakit elhagyni a szigetet” – írja Josip Zoretić volt rab „Kopár sziget – Pokol az Adrián” című könyvében.

Tisztelet az áldozatoknak

2024-ben az első foglyok táborba érkezésének 75. évfordulója alkalmából a zágrábi Center for Facing the Past, a Szembenézés a múlttal központ és a podgoricai Akció az emberi jogokért szervezet megemlékezést tartott a szigeten. Az volt a céljuk, hogy tiszteletüket fejezzék ki a Goli otokon fizikai és lelki kínzásokat átélt ezrek iránt, hogy emlékeztessenek az emberi jogok, a gondolat- és szólásszabadság, a tisztességes eljáráshoz való jog és a kínzás tilalma védelmének fontosságára. Hogy az állam irányítása alatt álló ilyen embertelen borzalmak soha többé ne fordulhassanak elő.

Az összejövetel résztvevői szerint Goli otok szigetét a helyhez illő emlékek, oktatás és ismeretterjesztő turizmus szigetévé kell alakítani. Korábban is készültek javaslatok arra, hogy négy épületet, amik relatív jó állapotban vannak, újítsanak fel. Alakítsanak ki egy emlékközpontot, ahova a turistákon kívül nemzetközi intézményekből is érkeznek különböző emberjogi kérdésekkel foglalkozó szakemberek, kutatók. Megvan a szándék arra is, hogy összegyűjtsék mindazok emlékeit, akik egykori táborok, börtönök foglyai voltak.  

„Goli otok sok tekintetben különleges volt. Míg a hitleri táborok kényszermunka- és megsemmisítő táborok voltak, addig a sztáliniak kizárólag munkatáborok. Goli otok kicsit hasonló Guantanamóhoz. Ezt a helyet olyan helynek akarjuk, ahol az emberek elgondolkoznak. Azt akarjuk, hogy megismerjék az itt fogva tartottak szenvedéseit, és mindenképpen el akarjuk kerülni azt, hogy gazdasági vállalkozás legyen” – mondta Darko Bavoljak, az „Ante Zemljar” Goli otok Egyesület elnöke.

forrás és fotók: nova.rs, index.hr, slobodna dalmacija

kiemelt kép: morski.hr