Egyéb,  EX-YU

Amerikai külügyminiszterek és a Balkán

Winston Churchill mondta: A Balkán több történelmet gyárt, mint amit el tud fogyasztani. És valóban, a Balkán gyakran, az 1990-es években pedig ismét a világesemények középpontjában állt. Az utóbbi évtizedek öt amerikai külügyminisztere –  Henry Kissinger, James Baker, Warren Christopher, Madeleine Albright és Hillary Clinton – jelentős befolyással bírt a térségben.  

A szövetségtől a pufferzónáig

Szerbia 1882-ben, Milan Obrenović király uralkodása alatt kötött diplomáciai kapcsolatot az Egyesült Államokkal. A kapcsolat kezdetben szimbolikus volt, az első világháború aztán meghozta az első szövetséges kapcsolatot is, ami a háború után is megmaradt. Amerika volt a második ország, amely elismerte az 1918-ban megalakult Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot.

Henry Kissinger

Az Egyesült Államok a második világháborúban is Jugoszlávia szövetségese volt, a háború után Jugoszlávia megtartotta a szocialista ideológiát és rendszert, miközben amerikai gazdasági segítséget kapott. Az 1970-es években ez az egyensúlyozás Nixon elnök külügyminisztere érdeklődését is felkeltette.  Henry Kissingert érdekelte az arab világra és az afrikai országokra gyakorolt jugoszláv befolyás. Ő maga is részt akart ebben venni, reálpolitikusként nem érdekelte az állam belső rendszere, ezért volt kész arra, hogy együttműködjön Titoval, vagy éppen Mao Ce-tunggal – mondta Milan Krstić, a belgrádi Politikatudományi Kar US Studies Központjának munkatársa. – Kissinger Jugoszláviát megfelelő eszköznek látta a közép-európai szovjet befolyás gyengítésére.”

Fekete péntek

Josip Broz Tito 1980-as halála után Jugoszláviának számos gazdasági és társadalmi problémával kellett szembenéznie, aztán tíz évvel később feje tetejére állt az ország. 1990 decemberében Szlovéniában népszavazás döntött a függetlenségről, a közös államtól való elszakadásról. 1991. májusban Horvátország is jelentős többséggel szavazta meg a jugoszláv föderációból való kilépést.

James Baker

Egy hónappal később James Baker külügyminiszter Belgrádban próbálta meggyőzni a köztársasági vezetőket, hogy hagyjanak fel az ország felosztásával, és akadályozzák meg a fegyveres konfliktust. A tárgyalás napját „fekete pénteknek” nevezik. Baker kijelentette, hogy az ország az “erőszakos szakítás felé tart, ami nagyon tragikus következményekkel járhat” Jugoszláviára és Európára egyaránt.

Baker később a Politics and Diplomacy című könyvében azt írja, hogy pályafutása során még soha nem találkozott olyan hajthatatlan beszélgetőpartnerekkel, mint a jugoszláv vezetők. Alvajáróknak nevezte őket, akik közlekedési baleset felé haladnak, és „bármilyen hangosan kiabálsz, egyszerűen ugyanabba az irányba mennek tovább”.

Az utolsó legjobb lehetőség a békére 

1992 tavaszán megkezdődött a pusztító háború Bosznia-Hercegovinában. A három hadviselő fél, a szerb, a horvát és a bosnyák, számos nemzetközi próbálkozás ellenére sem tudott megegyezni a békéről egészen 1995 novemberéig.

Warren Christopher

Az úgynevezett “shuttle” diplomácia, melynek fő terjesztője maga Kissinger volt, a Balkánon is gyökeret vert, majd az amerikai diplomaták hetekig tartó gyors egymás utáni látogatásait követően 1995. november 1-jén Daytonban megkezdődtek a tárgyalások a békeszerződésről. “Ma egy olyan folyamatba kezdünk, amely az utolsó legjobb esély lehet a boszniai békére” – mondta Warren Christopher, az Egyesült Államok akkori külügyminisztere.

Az amerikai team Richard Holbrooke irányításával készítette elő és vezette a béketárgyalásokat, ami nem ment zökkenők nélkül. Slobodan Milošević szerb elnök, Franjo Tuđman horvát államfő és Bosznia-Hercegovina államfője Alija  Izetbegović 1995. november 21-én Daytonban megállapodtak, a békeszerződést 1995. december 14-én Párizsban, az Élysée palotában írták alá. A ceremónián részt Felipe González spanyol miniszterelnök, Jacques Chirac francia elnök, Bill Clinton amerikai elnök, John Major, az Egyesült Királyság miniszterelnöke, Helmut Kohl német kancellár és Viktor Csernomirgyin orosz miniszterelnök. Úgy tartják, hogy a „megállapodás az amerikai diplomácia legnagyobb eredménye a Balkánon, és továbbra is őrzi a békét”.  Holbrooke később azt mondta, hogy “a tárgyalások a sakk és a hegyomlás kombinációja volt. A bosnyákok szervezetlenek, Milošević becstelen, Franjo Tuđman említésre sem méltó” – írja a End the War című könyvben.

A békeszerződést 1995. december 14-én Párizsban, az Élysée palotában írták alá.

A Washington által is Amerika egyik legnagyobb diplomáciai sikerének számító Daytoni megállapodáshoz vezető tárgyalásokon betöltött jelentős szerepe miatt Richard Holbrookot „a Balkán Kissingerének” is nevezték.

Emlékmű Pristinában

Madeline Albright (Photo by Mark Wilson/Getty Images)

Rövid átmeneti nyugalom után a Koszovói Felszabadító Hadsereg és a Jugoszláv Hadsereg közötti fegyveres konfliktus 1998-ban újra a nemzetközi események középpontjába helyezte a Balkánt. Egy évvel korábban nevezték ki Amerika első női külügyminiszterét, Madeleine Albrightot, aki Jozef Korbel csehszlovák diplomata lánya volt, és édesapja szolgálati idején gyerekkorát Belgrádban töltötte. Albright hangos szószólója volt a NATO-bombázásnak, nagy erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy meggyőzze Bill Clinton elnök kormányát, hogy avatkozzon be a Milošević rezsim koszovói etnikai tisztogatásának megállítása érdekében. A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság bombázása 1999. március 24-én megkezdődött.

„Amikor az emberek azt kérdezik tőlem, milyen diplomáciai tettemre vagyok a legbüszkébb, az Koszovó. Láttam, hogy nem állhatunk félre, mert ott népirtás volt” – mondta Albright a BBC-nek.

Koszovó függetlenségének kikiáltása után Bill Clintonhoz hasonlóan Madeleine Albright is emlékművet kapott Pristinában.

A konfliktus perifériáján   

Hillary Clinton

Barack Obama elnök külügyminisztere, Hillary Clinton is foglalkozott Szerbia és Koszovó kapcsolataival. Washington 2008-ban az elsők között ismerte el a független Koszovót, amit Szerbia máig elutasít. „Amerika azt akarja, hogy mindkét fél tárgyaljon a korábban elfogadott tervről, és ezzel egyengesse az utat a kölcsönös, pozitív, hosszútávú kapcsolatok felé” – mondta  2010-ben Koszovóban, majd megismételte Belgrádban is. Beszédét Pristinában tapssal fogadták, Belgrádban utcai tiltakozást szerveztek. Hillary Clinton az utolsó külügyminiszterek közé tartozik, akik aktívan foglalkoztak a balkáni kapcsolatokkal.

Tizenhat évvel a függetlenség kikiáltása után Koszovót mintegy 100 ország ismerte el. A pontos szám nem ismert. Pristina 117 országot említ, Belgrádban sokkal kevesebbet.Az Európai Unió Koszovót el nem ismerő országai között van Spanyolország, Szlovákia, Ciprus, Görögország és Románia, a világhatalmak közül pedig Oroszország, Kína, Brazília és India.2008 óta Koszovó több nemzetközi szervezet tagja lett, például az IMF-nek, a Világbanknak és a FIFA-nak, de az ENSZ-nek nem.

forrás: BBC