Bosznia-Hercegovina,  Családi,  Egy csipet Bosznia

Sarajevski tunel – a Megváltás alagútja

Amikor 1999-ben kiköltöztünk Szarajevóba, nagyon keveset tudtunk a délszláv háborúról, csak annyit, amit a híradók mutattak. Egész más azonban a TV képernyőjén látni, hogy többszáz kilométerre békés otthonunktól házakat rombolnak le, emberek lőnek egymásra, mint fizikális közelségbe kerülni a pusztítással.

Helyi barátainktól kezdetben nem is nagyon mertük kérdezni, hol és hogyan élték át a háborút, akkor beszéltünk csak róla, ha ők kezdeményezték. Egy ilyen beszélgetés alkalmával mesélte a repülőtér egyik vezetője, hogy a reptér dokumentációit az „alagúton” mentette ki a városból. Különösebb jelentőséget nem tulajdonítottam neki, érdekesnek találtuk, aztán mástól is hallottunk a háborús alagútról, a helyén létrejött múzeumról és elhatároztuk, hogy utánajárunk, mi is az.

A repülőtér várostól távolabb eső oldalán, Butmirban, bokáig érő sárban jártunk első alkalommal a Kolar család házában működő múzeumban. 

Már huszonnyolc éve, hogy 1993. július 30-án elkészült az alagút, az emberek élni akarásának, az emberfeletti küzdelemnek ez az építménye.

Az előzmények   

1992-ben a Jugoszláv Néphadsereg fenntartások nélkül Milošević szolgálatában állt, megkezdődtek a háborús előkészületek a Szarajevó környéki hegyekben, azt állítva, hogy a várost akarják megvédeni az ellenségtől. Akkor még a szarajevóiak nem tudták, elképzelni sem tudták, hogy ki az ellenség. Hogy az ellenség maga a jugoszláv hadsereg és vele együtt a Radovan Karadžić-féle állig felfegyverzett szerb félkatonai alakulatok. Karadžić kiválóan tudott viszályt szítani az emberek között. Arkan és Šešelj embereinek segítségével nagyon gyorsan elhitették a boszniai szerbekkel, hogy a köztársaság szerb föld, amit meg kell védeni. Nagy-Szerbia ideológiája sikeresen fordította egymás ellen az egykori szomszédokat, munkatársakat, az egy padban ülő diákokat.

Kitört a háború. Habár az ENSZ elismerte az önálló Bosznia-Hercegovinát, a szerbek nem fogadták azt el, legyilkoltak, leromboltak mindent, ami az útjukba került. És Szarajevó is az útjukba került.

1992. május 2-án teljesen bezárult a kör a város körül. 65 km hosszan 260 tank, 120 gránátvető irányult a városra. Néhány nap alatt elfoglalták a fővárost körülvevő kisebb településeket is, a repülőtér elfoglalásával pedig teljesen elvágták a várost a szabad területektől, körülzárták víz, áram, élelem, gyógyszer és gáz nélkül. 

1992. május 2-án teljesen bezárult a kör a város körül. 65 km hosszan 260 tank, 120 gránátvető irányult a városra.

Boszniának nem volt jelentős hadserege, a városon belül még a Jugoszláv Néphadsereg felügyelte a kaszárnyákat. A főhadiszállást Kukanjac tábornok irányította. 1992. május 2-án Alija Izetbegović elnököt Portugáliából hazatérve a repülőtéren a szerbek túszul ejtették, és szabadon bocsájtása ellenében Kukanjac és a szerb katonák szabad elvonulását kérték. Az ENSZ ezt el is rendelte, az elnök szabad lett, a szerb katonák elhagyták Szarajevót, a bosnyákok így némi fegyverhez jutottak. A város védői az akkori Hazafias Ligába, rendőri alakulatokba, sőt egyes bűnözők köré tömörültek. Alig volt fegyverük, a helyzet a városban rettenetesen nehéz volt.

Kicsit enyhült a helyzet, amikor az ENSZ 1992. júliusban át tudta venni a repülőteret a szerbektől, ezzel lehetővé vált a légihíd megnyitása. Az egyezmény, amelyet az ENSZ és az akkor már Ratko Mladić irányította boszniai szerb hadsereg irt alá, kizárólag a nemzetközi szervezet repülőgépeinek leszállását engedélyezte.

A várost a repülőtér választotta el a szabad területektől, az egyetlen módja annak, hogy valaki elhagyja Szarajevót az volt, hogy átfutott a kifutópályáján. Ezt a „450 méteres akadályfutásnak” nevezték, mert számos akadály, szögesdrótok, mozgásérzékelők, árkok állták útjukat. Néhány esetben az ENSZ katonák segítettek, de volt, hogy visszaküldték őket a kiindulóponthoz. Leginkább azonban élő célpontjai voltak a közelben várakozó szerb mesterlövészeknek.

Sokakat elfogtak, megöltek, megsebesítettek és a többszáz eset elegendő ok volt arra, hogy egy őrültnek tűnő ötletet fontolóra vegyenek.  

Az építés

1992 végén a vezérkar kezdeményezte az alagút építését. Rašid Zorlak tábornok két mérnököt bízott meg az előkészítéssel. Megérdemlik, hogy megismerjük a nevüket: Nedžad Branković és Fadil Sero. A munka előkészítése a legnagyobb titokban folyt. Maga a tény, hogy az alagút a kifutópálya alatt fog húzódni, nagy szakértelmű tervezést igényelt a légiforgalom további biztonsága miatt. Eldöntötték, hogy az alagutat egyszerre kezdik építeni a két végéről: Dobrinján és Butmirban.

1993. január 12 -én a bosnyák hadsereg első hadtestének parancsnoksága parancsot adott a munkák megszervezésére. Az ásás január 28-án kezdődött nagyon nehézkesen. Mindössze nyolc dobrinjai civil dolgozott napi 3-4 órán át megfelelő szerszámok nélkül, rendkívül rossz időben, állandó lövöldözés közepette. Csákánnyal és lapáttal dolgoztak, olajmécsessel világítottak és mindez nem sok optimizmussal töltötte el az embereket, kevesen hittek az alagút megépülésében.  

A helyzet akkor változott meg gyökeresen, amikor Alija Izetbegović elnök teljes támogatását adta a munkához. Akkor már biztosították a szükséges eszközöket és a megfelelő számú embert is, leginkább építőipari munkásokat, de később bányászokat is. Három műszakban, 24 órán át dolgoztak. A legnagyobb problémát a talajvíz jelentette, ezt kannákban, vödrökben hordták ki.

Kínkeserves munka volt az alagút kiásása.

Az alagút falának biztosítását a két oldalon különböző módon oldották meg. A város felőli részen a szarajevói gyárakban összegyűjtött vasakkal, bádoggal borították, mert a városban szinte már egyáltalán nem voltak fák. A butmiri oldalon épp fordított volt a helyzet. Ott nem volt fém, viszont az Igman-hegy elegendő fát kínált.

Kínkeserves munka volt az alagút kiásása, a földet sáncként használták a szerbek golyói ellen, akik időközben tudomást szereztek az alagút ásásáról és állandó tüzérségi támadással próbálták megakasztani az építkezést, sőt tiltakozó levelet is küldtek az UNPROFOR-nak.

Dobrinja felől a munka 127 napig tartott, 23 napot ki kellett hagyni energiahiány vagy gránáttámadás miatt. Átlagosan naponta 3,17 métert haladtak. Butmir felől 77 napig tartott a munka, onnan az előbb említett okok miatt csak 6 napot kellett kihagyni.

Minden akadály ellenére 1993. július 30-án este 9 órakor két munkás az alagút két vége felől valahol a kifutópálya alatt kezet fogott. Azon a napon Szarajevó egy biztonságos kijárathoz jutott a szabad terület felé.

Az alagút használata

Az alagútnak felbecsülhetetlen értéke volt a szarajevóiak és egész Bosznia számára. Lehetővé tett katonai manővereket, lehetővé tette élelem bejuttatását a városba. Lehetővé tette, hogy a működjön a hatalom, a parlamenti tagjai közlekedni tudjanak. Az alagút megvédte Szarajevót a teljes elszigeteltségtől, pszichésen is sokat jelentett, hogy van lehetőség kijutni a városból. Az alagúton át közlekedtek az ország vezetői és ily módon jutottak be a városba külföldi politikusok is, köztük Richard Holbrook, a daytoni békeszerződés előkészítője, de Demszky Gábor Budapest főpolgármestere is.

Az alagút megvédte Szarajevót a teljes elszigeteltségtől, pszichésen is sokat jelentett, hogy van lehetőség kijutni a városból.

Már a legelső éjszaka 12 tonna hadianyag jutott be a városba és egy nagyobb csapat katona ment ki az Igmanra, ahol akkor a szerbek erőteljes támadást indítottak a hegyi átjáróút lezárására.

A Dobrinja-Butmir alagút katonai objektum volt, használatát parancs szabályozta. A lemenetelhez az 1. Hadtest parancsnokának engedélye kellett.

Gyakran megtörtént, hogy a pumpák hibája miatt az embereknek derékig érő vízben kellett gázolni.

Az emberek kezdetben mindent a hátukon és a kezükben cipeltek. Hoztak be élelmiszert, cigarettát, üzemanyagot, fegyvert, lőszert, gyógyszert és még sok mást. Később, hogy a szállítást megkönnyítsék, az alagút aljára egy sínpárt fektettek le, ezen kiskocsikban könnyebben tudták tolni a rakományokat. Később tolószéket és hordágyat is beszereztek a sebesült katonák, az öregek, gyerekek számára.

Kézzel tolták a 200-300 kg-os terhet, ami nem volt könnyű feladat az alagút vonalvezetése miatt, amelyben több kanyar is volt, egy helyen lejtett, majd 200 m-en emelkedett is. Az alagút legmélyebb pontja a kifutópálya alatt 5 méterre volt, ami a talajvíz miatt nagy gondot jelentett. Az elektromos szivattyú nem győzte kiszivattyúzni a vizet különösen nagy eső vagy hóolvadás után. Gyakran megtörtént, hogy a pumpák hibája miatt az embereknek derékig érő vízben kellett gázolni. Kétszer mennyezetig elöntötte a víz az alagutat, akkor néhány napra le kellett zárni.

A közlekedés az alagúton át szigorú rendben, két műszakban folyt. Reggel 8-11 óra között minden nap karbantartási munkák voltak, ezután indulhattak a csoportok. A civilek átlagosan 50 kg árut hoztak be a hátukon. Az élelmiszerek többségét főként Horvátországban vásárolták és szállították Butmirba az Igmanon keresztül. Az embereknek nagyobb csoportban néha két óra is kellett, hogy megtegyék a 800 métert.

Naponta átlagosan 4000 ember használta az alagutat. Az állandó szerb gránáttámadás és a mesterlövészek miatt az áruszállítás éjszaka történt. A teherautók a sötétben, világítás nélkül jöttek a butmiri kijárathoz és rakodták be az élelmiszert.

Az élelmiszeren és a hadieszközökön kívül az alagúton át jutott a város üzemanyaghoz, gázhoz és telefonösszeköttetéshez. Az alagút oldalfalán futottak a gáz-és benzincsövek, oda rögzítették a telefonkábeleket. Nem volt veszélytelen az üzemanyag átszivattyúzása, de a lőszerszállítás is robbanásveszéllyel járt. Mindig ott lebegett annak lehetősége, hogy egy gránát eltalál egy kamiont és mindent lerombol az alagút környékén.

A német kormány adománya volt az elektromos kábel, amit az elektromos művek munkatársai hoztak az Igmanon át a tunelen keresztül a városba. A 12 MW-os magasfeszültségű vezetéket éjszaka telepítették.

A múzeum

Az alagút butmiri kijárata a Kolar család házának kertjében volt, akik önként ajánlották fel. A házat 1992. április 23-án a repülőtér felől érkező szerb bombák többször eltalálták, a lángokban a tető és a garázs teljesen megsemmisült, a felső szint lakhatatlanná vált. Néhány óra alatt megsemmisült mindaz, amit a család majd’ 50 év alatt felépített.

A Kolar család háza 1999-ben

Ahogy tudták, helyreállították, és maradtak, mert nem hitték el, hogy tényleg háború lesz, habár nap mint nap látták a tankokat a repülőtéren, amiknek csöve a település felé irányult A család férfitagjai a bosnyák hadsereg katonáiként szállítottak az alagúton át, a nagymamát pedig mindenki ismerte, mindig ott állt az alagút kijáratánál a vízzel és a pohárral, egy darab kenyérrel az éhes, szomjas katonáknak.

A háború után múzeum lett a házukból, mára igazi idegenforgalmi látványossággá nőtte ki magát.

„Az alagút 800 méteréből 25 méter látogatható. Most száraz, rendezett, nem olyan, mint a háborúban. A bátrabbak kaphatnak egy 40-50 kilogrammos hátizsákot, azzal mehetnek az alagútba, és képzeljék hozzá a gyenge világítást, a néha derékig érő vizet. Számukra ez elképzelhetetlen, számunkra mindennapos volt” – mondja Dina Memić, a múzeum kurátora.

Az alagút számokban

A D-B tunel teljes hossza 785,5 méter volt, magassága 1,5 és 1,8 méter között, szélessége körülbelül egy méter.

Összesen mintegy 2800 köbméter földet ástak ki, beépítettek 170 köbméter fát, 45 tonna fémet. Az összes beépített  anyagot kézben szállították a telepítési helyre átlagosan 500 méter távolságról.

Az építkezésben résztvevők kb. 56 000 munkaórát teljesítettek. A hadsereg igényeihez 36 705 kg orvosi felszerelést, 549 326 kg katonai felszerelést és 3 930 428 kg különféle anyagi és technikai eszközt hoztak be a városba. Az első 5 tonna robbanóanyagot a város védelmére az első napon hozták be. A robbanóanyagra az erre szakosodott gyárnak volt szüksége a “Sarajke” néven ismert kézigránátok gyártásához.

Az alagúton keresztül több mint 19 tonna élelmiszer jutott be a városba, ebből 13,5 tonnát az emberek hoztak be a hátukon. Kb. 4,5 millió liter üzemanyag, és kb. 80 millió kWh elektromos energia jutott be a vezetékeken, így tudták biztosítani például a kórházak energia ellátását is.

Az alagút működésének kevesebb, mint két éve alatt mintegy kétmillió átjárást rögzítettek.

Többször is voltunk kint Butmirban, minden vendégünket elvittük, mert aki Szarajevóban jár, nem hagyhatja ki a Sarajevski tunel múzeumot, az élni akarás, az emberi erőfeszítés, kitartás, bátorság jelképét.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük