A mostari Öreg-híd

A mostari Öreg-híd a béke, a megbékélés, a remény szimbóluma. Az újjáépített hidat 2004. július 23-án adták át.

Építészeti remekmű

A híd Bosznia-Hercegovina egyik jelképe, a 16. századi építészet remekműve volt évszázadokon keresztül. Túlélte a török elleni harcokat, a világháborúkat, de nem menekülhetett az esztelen pusztítástól. A horvát-bosnyák háborúban 1993. november 9-én a horvát hadsereg a hidat a Neretvába ágyúzta és súlyosan megrongálta a két végén álló 17. századi tornyokat.

1557-ben a mostari polgárok azt kérték Nagy Szulejman szultántól, hogy kapjanak egy új hidat, mert a régi fahíd, amit még az édesapja, Mehmed Fatiha szultán idejében raktak le, elavult. A hidat a kor neves építész Mimar Hajrudin, az isztambuli Kék mecset építőjének, Mimar Sinannan a tanítványa tervezte. Az építkezés hét évig tartott, 1566-ban adták át.

Az egyíves híd négy méter széles, harminc méter hosszú, ívének legmagasabb pontja 27 méter. A maga korában építészetileg egyedülálló volt, a kötőanyagok szerepe másodlagos volt, mert a boltívet az egymásnak feszülő kövek tartották meg.

Háborús áldozat

Egy háborúnak nem csak emberáldozatai vannak. Pusztulásra ítéltetnek az emberiség kulturális, vallási örökségei is. Az Öreg-hidat az UNESCO egy dokumentuma háborús áldozattá nyilvánította. 2005-ben a világörökség része lett.   

Egy mostari blogban olvastam, hogy a híd Jugoszláviában a barátság és az országban élő népek egyenrangúságának szimbóluma volt. Tömegesen látogatták az ország minden szegletéből. A híd a helyieknek olyan, mint nekünk, budapestieknek a „Blaha”. Az „Öregnél” találkoznak, az „Öregen” mennek át a túloldalra, az „Öreg” alatt fürdenek és az „Öregről” ugranak a smaragdzöld Neretvába.

Az értelmetlen pusztítás tanúi úgy emlékeznek, hogy azon a napon „dörgött a föld”. A hír gyorsan terjedt a rögtönzött bunkerekben, óvóhelyeken megbúvó mostariak között, és a város lakói sírtak. Sokan azt gondolták, hogy itt a világ vége, mert senki nem hitte, hogy bárki „le meri” rombolni a hidat, amit mindenki a sajátjának érzett, és ami iránt mindenki különleges érzelmekkel viseltetik. 

A bosnyák és a horvát lakosok között súlyos ellentéteket szült a híd lerombolása. A háború előtt ellenségeskedés nélkül éltek együtt, utána a bosnyákok azt mondták, készek mindent megbocsátani, de az Öreg-híd lerombolását sohasem. „Nem akartam elhinni, amikor összedőlt, mintha a lényem egy része semmisült volna meg”– mondta egy helyi lakos.

A háború után a két partot ideiglenes gyaloghíddal kötötték össze. A folyóba zuhant darabok földerítését a magyar honvédség műszaki alakulat könnyűbúvárai végezték és tevékenyen részt vettek a kiemelésükben is.

Az újjáépítés

Ahogy a mostariak megbizonyosodtak róla, hogy a béke tartós lesz, azonnal elkezdték az újjáépítés szervezését, ami jelentős nemzetközi összefogással a pusztulás után öt évvel meg is kezdődött. Az előkészületekben oroszlánrésze volt egy francia építészmérnök által Mostarban működtetett szakmai műhelynek, ahol a történelmi, technikai kutatómunkát végezték.

Nem volt könnyű feladat, mert az egykori hídtervező után semmilyen eredeti tervrajz, leírás nem maradt fenn. A fellelhető dokumentumok többsége az előző helyreállításról, az 1970-es évekből származik. Kutattak Zágrábban, Belgrádban és Dubrovnikban. Az építkezés idejéből csupán néhány leírásra leltek, amiben megemlítik a hidat. A munkához török történészek is nyújtottak segítséget, akik az oszmán archívumot kutatták Ankarában és Isztambulban. Ott találtak néhány levelet az építkezés körüli időkből, sőt korábbról is, amelyben megemlítik azt a bizonyos fahidat, ami 1450-ben gyakorlatilag ugyanott állt, ahol azután a kőhíd.

Leírások híján a mai építők megpróbálták megérteni, hogyan csinálhatták a 16. században, próbálták követni az akkoriak logikáját. Kezdetben az volt a terv, és a magyar katonák eszerint is emelték ki a darabokat, hogy megszámozzák, és majd azokat fogják az újjáépítésnél felhasználni. Végül azonban a rekonstrukciót végző török cég úgy döntött, hogy az eredeti helyszínen, a Hajrudin mester által is használt Mukosa kőbányában bányásztatják ki készíttetik el a hídba beépítendő 456 elemet. 

Ünnepélyes átadás

2004. július 23-án az egész város ünneplőbe öltözött és este tizenegy év után ismét az Öreg-hídról ugrottak a „mostari fecskék” fáklyával a kezükben. Samir Zukanović mostari bajnok volt az első ugró. Nem volt könnyű dolga, nagyon rosszak voltak az időjárási feltételek, a vízbe érkezésnél mindkét karja eltörött.

„Óriási megtiszteltetés volt elsőnek ugrani. Ugranom kellett, bár tudtam, hogy nagy a kockázat, de az egész világ ránk figyelt. Nem tehettem meg, hogy visszalépek,hiszen az emberek ugrottak a háború alatt is, a bombázások alatt is. Felmásztam és ugrottam. Nem voltam azonnal tudatában a kartöréseknek. Dino Merlin segített a partra, és amikor a kezemet nyújtottam neki, akkor éreztem, hogy eltört”– mesélte Zukanović.

„Az ünnepélyes átadáson kockázatos feltételek mellett ugrottunk, tudva, hogy megsérülhetünk. Este 10 órakor orkán erejű szélben, reflektoroktól elvakítva szó szerint nem tudtuk, hova ugrunk. Nagyon megütöttem a nyakcsigolyámat. Extrém feltételek voltak, de nem akartunk visszalépni. Azt mondtam, ugrani fogok akkor is, ha nem jövök ki a vízből” – emlékezik Lorens Listo sokszoros mostari bajnok.

Az Öreg-híd újjáépítése új lendületet adott a városnak. Amellett, hogy Mostar szimbóluma, turisták millióit vonzza. A helyiek soha nem mondták ki, hogy a híd nincs. Miután lerombolták, akkor is a Starinál találkoztak, a „mostari fecskék” a Stariról ugrottak.

Sokan hisznek abban, hogy az Öreg-híd újjászületése a városban egykor harcoló felek békéjét is szimbolizálja, mert bármit tesz is a politika, ők a jövőben is együtt fognak élni.

kiemelt kép: Csontváry Kosztka Tivadar: Római híd Mosztárban (1903)