Dezertáló pilóták a szigorúan őrzött katonai objektumból
Željava, más néven 505-ös objektum, egy földalatti repülőtér a Plješevica-hegy alatt, közvetlenül a horvát-bosznia-hercegovinai határon. Az egykori Jugoszláv Néphadsereg (JNA) bázisa volt 1968-1992 között.
A titokzatos földalatti objektum
Építése és működése évtizedei alatt titokzatosság övezte. Azt lehetett tudni, hogy létezik, de szinte semmilyen felvétel vagy fénykép nem készült róla.
Az objektumot kisebb svéd földalatti bázisok mintájára építették. Svédország, Finnországhoz hasonlóan, a decentralizált és földbe ásott repülőterek koncepcióját dolgozta ki a Szovjetunió esetleges támadását kivédendő. Úgy tartották, hogy a sáncolás nemcsak a hagyományos fegyverek, hanem a nukleáris fegyverek ellen is nyújt részleges védelmet. Mivel Svédország nem volt NATO-tag, lehetséges volt a katonai együttműködés Jugoszláviával, és ezek az elképzelések a balkáni országba is eljutottak. Željava azonban különbözött a svéd bázisoktól. A svéd modell több kisebb, decentralizált bázisról szólt, ezzel ellentétben Željava egyetlen önálló bázisként épült. A svéd bázisok kapacitása egy század befogadására volt alkalmas, Željavát háromra tervezték. Elméletileg akár 60 repülőgépet is képes volt befogadni.
Željava építése 1954-ben kezdődött és 1968-ban fejeződött be Erről bővebben itt olvashattok. Az eredmény lenyűgöző volt. 3500 méternyi földalatti alagút, amelyek közül sok 20 méter széles és 8 méter magas volt. Minden századnak saját alagútja volt a repülőgépek parkolására és karbantartására, a kijáratok három futópályára vezettek, további keresztpályákkal, amelyeket az időjárási viszonyoktól függően használtak.
A Željava bázis minden értelemben elit volt, az ottani szolgálat megtiszteltetésnek számított és nagyon fontos helyet foglalt el minden ott dolgozó életrajzában. Csak a legjobbak, a legképzettebbek érkeztek Željavára, amely Batajnicához hasonlóan készenléti repülőtér volt, 24 órás üzemmel. Az itt állomásozó egységek felszerelése és összetétele a legmodernebb, legdrágább és legelitebb katonai létesítményt képviselte Jugoszláviában. A bázis minden tagja családjával Bihácsban élt, ahol a repülőtér igényei szerint városrészt építettek.
Danijel Borović ezredes dezertálása
1992. február 4-én, a vadászrepülőezred első osztályú kapitánya, Danijel Borović ezredes egy MiG-21-essel dezertált a JNA-tól Pulába. Zágráb, ill. Horvátország akkori állami vezetésének beleegyezésével.
A repülési terv szerint Borović ezredesnek aznap két repülést kellett végrehajtania, a másodikat éjszakai repülésben. Az első gyakorlat teljesítése után felkészült a második repülésre és a disszidálásra.
A željavai vezetők úgy vélték, hogy senki sem disszidálhat, mert a JNA kivonulása után Horvátországban megmaradt repülőterek megsemmisültek, nem rendelkeztek a szükséges világító és navigációs berendezésekkel. Lehetetlen volt leszállni a zágrábi Pleso repülőtéren, a pulai repülőtér futópályája pedig nem volt alkalmas éjszakai repülésre. A 63. JNA Ejtőernyős Dandár, mielőtt kivonultak Pulából, megsemmisítette a repüléshez szükséges összes navigációs, rádiókommunikációs és világítóberendezést.
A disszidálási terv megvalósításában Miroslav Peris ezredes segített. Ő tájékoztatta Zágrábot, hogy biztosítsanak Borović ezredesnek egy Likán átvezető útvonalat, hogy senki ne lőhessen rá. A terv szerint Borovićnak sötétedés előtt kellett volna leszállnia Pulában.
Kitartóan próbált fényeket keresni
Borović ezredes 17:33-kor szállt fel Željaváról, és röviddel a felszállás után elvált társától, Vasiljević kapitánytól. Tudta, hogy a felszállás után a lehető leghamarabb alacsony magasságba kell ereszkednie a föld felett, hogy a Plješivicán lévő radar ne tudja azonosítani. Nyugat felé vette az irányt, ügyelve arra, hogy ne akadjon el egy hegycsúcson. Repülés közben világossá vált, hogy esélye sincs elhaladni Lika mellett, és leereszkedni a Vratnik-hágón Senj, majd tovább Pula felé. A teljes területet felhők borították. Az alsó bázis alatt sűrű köd volt, így nagy sebességnél lehetetlen volt időben látni az alacsonyabb hegycsúcsokat. Az ezredesnek mindössze néhány másodperce volt, hogy új repülési útvonalat válasszon. Dél felé vette az irányt, megpróbálta a Velebiten keresztül, valahol Pag környékén elérni a partot.
Miközben nagy sebességgel száguldott a hegycsúcsok felett és között, Borović ezredest a Željava bázis kérdezte, hogy elérte-e Vasiljević kapitány? Az ezredes azt válaszolta, hogy látta. Így próbált időt nyerni. Ez körülbelül tíz percig tartott. A Velebit felett repülve sikerült kivennie a partvonalat, de a rendkívül rossz látási viszonyok miatt alig látta az előtte lévő sziget körvonalait. Valós veszély volt, hogy a plješivicai radar operátora azonosítja, ezért gyorsan alacsonyabb magasságra ereszkedett.
A rossz időjárási körülmények miatt a 300 méter alatti magasságra gondolni sem mert, nehogy egy sziget tetejének csapódjon. Borović ezredes nem számíthatott segítségre a földről, mivel a földi navigációs berendezések nem működtek, a MiG-21-esek pedig nem voltak felszerelve független navigációs eszközökkel.
Közben kiiktatta a rádiókapcsolatot Željavával. Teljes csendben repült úgy, hogy a sűrű ködben semmit nem látott. Nem látta sem azt, hogy hol van a tenger, sem azt, hogy hol van a szárazföld. Nem tudta megállapítani, hol ér véget a tenger és hol kezdődik a szárazföld. Megpróbált valami felismerhető tereptárgyat találni, a Rijekai-öböl felismerhető fényeit kereste, de nem látta.
Közben egyre fogyott az üzemanyag, egyre kevesebb ideje maradt leszállópályát találni. A repülési magasságot körülbelül 300 méterre csökkentette, feltételezve, hogy már átrepült Cres szigete és annak legmagasabb csúcsa felett. Kitartóan próbált fényeket vagy néhány település körvonalait kiszúrni.
Hirtelen, messze maga előtt, valami villanást vett észre. Minden másodpercben, amíg a repülőgép 250 métert tett meg, a villanás szaggatott fénnyé változott. Hirtelen a sűrű ködön keresztül, a repülési útvonal előtt és alatt alig látható sárga csíkokat vett észre. Arra a következtetésre jutott, hogy ezek a teherautó lámpái, amik állítólag a leszállópályáját világították meg. Gyorsan 500 kilométer/órára csökkentette a sebességet. Sokéves pilóta tapasztalatára támaszkodva teljes sötétségben szállt le a MiG-21-essel a pulai repülőtéren. Csak leszállás után vette észre, hogy egy fehér Volkswagen Golf fényjelzéseket ad neki a pályán a lámpáinak ki- és bekapcsolásával.
Így ért véget a délszláv háború leglátványosabb és legbizonytalanabb epizódja, ami lehetővé tette a horvát légierő (HRZ) vadászrepülőinek megszervezését. Borović ezredes MiG-21-ese volt a HRZ első vadászrepülőgépe. A Željaván állomásozó egységekből további három horvát pilóta dezertált.
A Jugoszláv Néphadsereg reakciója
A JNA röviddel a dezertálás után, másnap sajtóközleményt adott ki. A Légvédelmi Parancsnokság Információs Szolgálata bejelentette, hogy Danijel Borović pilóta 1992. február 4-én átállt a horvát oldalra egy MiG-21-essel felszállva a bihácsi repülőtérről. A közlemény szerint nem tudni, hogy Borović pilóta a pulai, a krki vagy a plesói repülőtéren szállt-e le. A közlemény kiemelte, hogy a pilóta kitüntette magát a korábbi horvátországi harci műveletekben, és mindig helyesen viselkedett. Azt is bejelentették, hogy pilótatársai sajnálatukat fejezték ki amiatt, hogy Borović pilótának kényszerűségből Horvátországba kellett dezertálni. A közlemény azt is kimondta, hogy Borović pilóta volt az a képzett pilóta, aki 1992. január 7-én lelőtte az Európai Misszió helikopterét Varaždin közelében, és hogy a željavai pilóták a dezertálásról szóló döntését a katonai-igazságügyi hatóságok megtorlásától való félelmének értelmezték.
Željava megsemmisítése
Amikor a háborúban a katonai, politikai és biztonsági helyzet annyira romlott, hogy nyilvánvalóvá vált annak veszélye, hogy a repülőtér reménytelen helyzetbe kerül. Nem volt elképzelhetetlen, hogy nem kívánt kezekbe kerül, és felhasználják azok ellen, akik addig használták. Nem volt más választás, döntés született a megsemmisítéséről. Erre 1992. május 16-án, 17 óra 30 perckor került sor mintegy 50 tonna robbanóanyaggal.
A pályákat 50-100 méterenként, cikk-cakk elrendezésben aláaknázták, hogy soha ne lehessen repülőgépek felszállására használni. Ezen a napon az akkori Európa egyik legmodernebb katonai létesítménye pusztult el, amelynek értéke meghaladta a hatmilliárd dollárt.
