Harmincöt évvel ezelőtt lángokban állt Dél-Dalmácia gyöngyszeme, Dubrovnik

Október elején a dubrovniki régió a város és Dél-Horvátország elleni agresszió kezdetére emlékezik. Az UNESCO védelme alatt álló város, az Adria egyik gyöngyszeme, ami senkire sem jelentett katonai fenyegetést, brutális ostrom alá került.   

Veszteségek az ostrom első napjaiban

1991 októberének első napján, pontosan reggel 6 órakor a város és környéke lakóit erőteljes detonációk ébresztették fel. Az akkori Jugoszláv Néphadsereg (JNA) több mint 13 000 tagja, szerb és montenegrói tartalékosok és félkatonai alakulatok közvetlen segítségével, szárazföldről, tengerről és levegőből indított támadást. Több mint 120 nehéztüzérségi eszközt, mintegy 100 tankot és ötven páncélozott szállító járművet vetettek be.

Miközben a JNA bombázta a várost, az a hír járta, hogy Dubrovnikot csak blokád alá vették, és nem történt bombázás vagy a város pusztítása. Amikor a város bombázásáról szóló információk kiszivárogtak a szerb-montenegrói közvéleményhez, a hadsereg képviselői bejelentették, hogy “a fekete füst nem a város pusztulásából, hanem az elégetett gumiabroncsokból származik”.  A szerb rádió és televízió füstoszlopokkal teli képeket mutatott Dubrovnikról, azt magyarázva, hogyan gyújtották fel a helyi lakosok az autók gumiabroncsait, hogy szimulálják a város háborús pusztulását.

A hazug információkkal, hírekkel szemben a várost keményen támadták.  Bombázták a Srđ-hegyen található átjátszó- és reléállomást, elvágva a telefon- és megrongálva a rádióösszeköttetést. A JNA ágyúiból kilőtt első lövedékek Bosankára, a Srđ-hegyre  és Mokošicára hullottak, a város lakói pedig szembesültek az első információs és infrastrukturális blokáddal és azzal, hogy már az első napon áram és víz nélkül maradtak.

Belgrád elképzelése szerint a dubrovniki műveletet két-három napon belül befejezik. Nem így történt.

Október első hetében 27 dubrovniki védő és civil vesztette életét, és százan megsebesültek.

„Bár mindannyian tudtuk, hogy a háború elkerülhetetlen, mégsem tudhattuk, hogy aznap megtörténik. Én is a szokásos módon bementem dolgozni, és akkor kezdődött a rakétatűz Srđára. Azt hitték, hogy két-három napon belül „végeznek velünk”. Mi nem így gondoltuk” – mondta egy civil városvédő.

A lakosok elszánt ellenállása

A JNA hatalmas emberi és technológiai előnnyel rendelkezett, de nem számítottak a város lakóinak elszántságára és ellenállására. Ők nem hivatásos katonák, hanem egyszerű állampolgárok voltak, akik egy éjszaka alatt a békés hétköznapokból egyenesen a frontvonalra kerültek, ahol elavult felszereléssel kellett szembeszállniuk a modern haditechnikával.

„Aznap reggel feladtam a munkába járást, és azonnal a védelmi irodába mentem, és azonnal elérhetővé tettem magam. Azt mondtam, hogy ‘adjanak valamit, bármit’, fegyverekre utalva. Akkor hazaküldtek, de később felhívtak, hogy sürgősen jelentkezzek. Abban a pillanatban, hogy átvettem a ‘tanjarát’ (második világháborús szovjet dobtáras golyószóró), elkezdődött számomra a háború” – mondta egy helyi lakos.

A frontvonal közel száz kilométeres szakaszán mindössze 700-750 védő tartózkodott. Ők a Dubrovniki Nemzeti Gárda tagjai, a helyi rendőrség és a Területi Védelem néhány önkéntese voltak.

Teljes elszigeteltség

Miután az ellenség október közepére elfoglalta Konavlét, Cavtatot és Slanót, elvágva az autópályától, a Boka katonai-tengeri szektor teljes tengeri zárlatot rendelt el. Betiltottak minden hajózást. A mintegy ötvenezer lakos és a városban rekedt menekültek teljes elszigeteltségbe kerültek.

Ebben a kilátástalan helyzetben a túlélést a gyors és fegyvertelen motorcsónakok jelentették. Milan Grba, a kikötői hatóság munkatársa már a támadás első napján vízi összeköttetést létesített Mokošica és Zaton között, majd megbízást kapott Pelješac és Dubrovnik összekötésére.

Éjszakai száguldás 100 km/h-val, blokádáttörő motorcsónakok

Grba és bátor csapata éjszakánként törte át a tengeri blokádot, hogy élelmet, vizet, gyógyszereket és a nagyon szükséges védelmi fegyvereket szállítsák Šipanba és Dubrovnikba. „Néha szó szerint több mint száz kilométeres sebességgel mentem, és olyan közel kerültem a parthoz, hogy kinyújtott kézzel meg tudtam érinteni. Leginkább éjszaka közlekedtünk, ezért a vízterületet jól kellett ismerni, mert látható jelzés nem volt.”

A kultúra és a természet elpusztítása

A támadók nem kímélték a civil infrastruktúrát és a pótolhatatlan értékeket. Október 3-án a tüzérség felgyújtotta az ötszáz éves Trsteno-i arborétumot, elpusztítva több ezer hektárnyi ritka növényfajt és erdőt. A pusztítást a montenegrói vezetés azzal a propagandahazugsággal igyekezett igazolni, hogy 30 000 „usztasa” készülődik a Kotori-öböl megtámadására.

A bombázások legfeketébb napja 1991. december 6-án jött el, amikor több mint 600 gránát zúdult a történelmi belvárosra. Az Óvárosban (Stradun) elkövetett célzott pusztítás során kilenc felbecsülhetetlen értékű műemlék épület teljesen kiégett, 461 pedig súlyosan megrongálódott.

A pusztítás mértéke szörnyű volt. Stontól Konavléig a támadók 2127 házat porig égettek. 7771 lakos vált örökre hajléktalanná. A meg nem semmisített és fel nem gyújtott, épen maradt javakat szisztematikusan kifosztották és teherautókkal szállították át a határon.

A hónapokig tartó harcok során 184 védő és 92 civil, köztük nők és gyermekek vesztették életüket. Több mint másfél ezer ember szenvedett súlyos vagy könnyebb sérüléseket, míg 423 embert montenegrói és hercegovinai koncentrációs táborokba (Morinj, Bileća) hurcoltak, ahol kíméletlen kínzásoknak és megaláztatásoknak voltak kitéve.

Hiányos igazságszolgáltatás

A nemzetközi büntetőbíróság Hágában csak a magas rangú tiszteket vonta felelősségre az Óváros bombázásáért. Pavle Strugar tábornokot nyolc év, míg a bűnösségét gyilkosságban és kulturális javak rombolásában elismerő Miodrag Jokić admirálist hét év börtönbüntetésre ítélték.

Vladimir Kovačević kapitányt a szerbiai bíróság mentálisan beszámíthatatlannak nyilvánította, így ő a gyilkosságok, fosztogatások és rombolás súlyos vádjai ellenére elkerülte a felelősségre vonást.

A múlttal való szembenézés a mai napig rendkívül lassú és hiányos a régióban. Habár a montenegrói vezetés évekkel később bocsánatot kért, a kutatások szerint a montenegróiak mindössze 69 százaléka van teljesen tisztában állama felelősségével a dubrovniki pusztításban. A társadalom jelentős része továbbra is elutasítja a kollektív felelősségvállalást a tartalékosok által elkövetett atrocitásokért.

Az elpusztult épületeket és a felperzselt utcákat az évtizedek során újjáépítették. Az UNESCO és az Európai Unió különleges bizottságot hozott létre a város rekonstruálására. Mára már visszanyerte régi pompáját és az idegenforgalom is újra virágzik, sőt az utóbbi években a városvezetés arra keres megoldást, hogy megbirkózzanak a turisták tömegével.