Horvátország,  Jugoszlávia,  Montenegró

Dubrovnik Montenegró szégyene

Milo Djukanović, Montenegró köztársasági elnöke, a délszláv háborúk idején az ország miniszterelnöke 1997-ben, miután minden együttműködést megszakított Slobodan Milošević-csel, bocsánatot kért Horvátországtól a dubrovniki támadásokért és azt „Montenegró szégyenének” nevezte.

Az előzmények

Horvátország és Szlovénia 1991. június 25-én kikiáltotta függetlenségét, és kiváltak a jugoszláv államszövetségből. A horvátországi szerb kisebbség nem volt hajlandó elfogadni az újonnan kikiáltott állam fennhatóságát, és fegyveres felkelést szervezett. A belgrádi hatóságok kivezényelték a szövetségi hadsereget, amely először megpróbálta megakadályozni a két fél közötti konfliktus kiéleződését, majd nyíltan a szerbek oldalára állt azzal, hogy 1991. augusztus végén megtámadta a kelet-szlavóniai Vukovárt.

Dubrovnik az Adriai-tenger déli részén, a montenegrói határ közelében történelmileg fontos a szerbek és a horvátok számára, de a jugoszláv hadsereg számára semmilyen veszélyt nem jelentett. A városban sem laktanyák, sem számottevő fegyverkészletek nem voltak. A szomszédos Montenegró vezetői, Momir Bulatović elnök és Milo Djukanović miniszterelnök hetekkel a Dubrovnik elleni támadás előtt azt állították, hogy a horvát erők a Kotori-öböl elfoglalására készülnek.

“A 30 évig Montenegrót irányító kormány a háború egyik kulcsfontosságú hajtóereje. A helyi médiában, valamint a szerbiai sajtóban és televízióban folytatott propaganda révén hisztérikus állapotba hozta az embereket – írja Milka Tadić Mijović háborúellenes aktivista, újságíró. – Montenegrót nem támadták meg, de a támadás onnan indult.”

A belgrádi katonai vezérkar 1991. szeptember 30-án adott parancsot a hadseregnek Dubrovnik ostromára.

Támadás Dubrovnik ellen

A Jugoszláv Néphadsereg (JNA) 1991. október 1-jén kezdte meg az előretörést. A támadásban részt vettek Montenegró és a boszniai Trebinje területi védelmi egység tagjai is. Nem sokkal reggel 6 óra előtt indítottak támadást a szárazföldről, a levegőből és a tengerről. Harmincezer katonával, csaknem kétszáz harckocsival, páncélozott járművekkel, több mint száz ágyúval, tucatnyi hadihajóval és tengeralattjáróval, valamint száz harci repülőgéppel.

A Jugoszláv Néphadsereg (JNA) 1991. október 1-jén kezdte meg az előretörést.

Az offenzíva a montenegrói háborús propagandának közvetlen következménye volt. A támadást úgy emlegették, hogy  az “háború a békéért”, és azt állították, hogy az óvárost a jugoszláv hadsereg nem veszi célba.  A több mint 200 kilométer hosszú frontvonalon az akkori dubrovniki nemzeti gárda 750 gyengén felfegyverzett tagja, rendőrök és önkéntesek védték a várost és környékét.

Zdravko Bazdan, a Dubrovniki Egyetem nyugalmazott professzoranem hitte, hogy a JNA megtámadja Dubrovnikot.

“Jugoszláv voltam az utolsó pillanatig, de 1991. október 1-jén reggel 6 óra 15 perckor, amikor gránátok csapódtak be a környéken, ahol laktam, Jugoszlávia meghalt bennem. Amikor láttam, hogy megtámad minket a JNA, amelynek alkotmányos feladata volt Jugoszlávia védelme, az számomra a világ végét jelentette. Az katasztrófa volt.”

Dubrovnik csaknem 240 napig állt ostrom, szárazföldi és tengeri blokád alatt. A harcokban 116 civil halt meg, 194 horvát védő és a JNA 165 montenegrói tagja vesztette életét. 443 embert vettek őrizetbe és hurcoltak a montenegrói Morinj és a bosznia-hercegovinai Bileća táborokba, 33 000 embert űztek el lakóhelyéről. Az ellenség 2127 házat gyújtott fel és égtek porig Stontól Konavleig. Majdnem 7800 ember vált hajléktalanná. Körülbelül 16 000 embert menekítettek ki a tengeren, 11 425 épület szenvedett károkat, számos lakást, üzletet és középületet raboltak ki, vagy gyújtottak fel a JNA tagjai.

December 6-án az UNESCO által védett óvárosra 12 óra alatt 600 tüzérségi lövedék csapódott.

A legsúlyosabb támadások 1991. november 8. és 14. között voltak, amikor több mint ötezer rakétát lőttek ki a városra. December 6-án az UNESCO által védett óvárosra 12 óra alatt 600 tüzérségi lövedék csapódott. Kilenc épület, kulturális emlékmű teljesen leégett, 456 súlyosan megsérült, és 45 gránát esett a főutcára, a Stradunra. December 6-a a városban a Dubrovniki védők napja.

Túlélés

A városnak szinte semmilyen kommunikációja nem volt a külvilággal. Ennek ellenére a blokádot sikeresen törték át a fegyveres hajók különítményének tagjai. Fegyveres és páncélozott gyorsnaszádjaikkal gyógyszereket, fegyvereket és katonákat szállítottak Dubrovnikba.

A blokád alatt a víz, a gáz, a gyertyák és az elemek többet értek az aranynál. Óriási volt az élelmiszer- és a gyógyszerhiány. Az akkori dubrovniki kiskereskedelmi lánc sérült hűtőházaiból kimentett készletek nem tartottak sokáig, de kenyeret minden este sütöttek az egykori Orlando pékségben úgy, hogy a műhely egy részét lebombázták. Kora reggel egy páncélozott kisteherautóval járták körbe a várost és osztották szét a kenyeret.

A Libertas-konvoj

Amikor a városlakók úgy érezték, hogy nincs menekvés, a Jadrolinija Slavija kompja élelemmel, gyógyszerrel, gázzal és egyéb szükségletekkel megrakva, 1991. október 28-án elindult Fiuméből Dubrovnikba.

Az akció a Libertas-konvoj nevet viselte, útközben a Slavijához számos halász- és turistahajó csatlakozott. Stjepan Mesić, az elnökség akkori elnöke és a Jugoszláv Fegyveres Erők főparancsnoka, Francia Gregurić, Horvátország akkori miniszterelnöke, valamint számos énekes és színész is csatlakozott a konvojhoz Splitben.

Körülbelül 16 000 embert menekítettek ki a tengeren.

Dubrovnik előtt, a Mljet-csatornában a konvojt megállította a jugoszláv haditengerészet tüzérsége, elsüllyesztéssel fenyegetőztek.  A hadsereg legfőbb parancsnokaként Stjepan Mesić megparancsolta, hogy engedjék át a hajókat. A bizonytalanság egész éjjel tartott, végül a Slavija és 29 hajó október 31-én behajózott Gruž kikötőjébe. Amellett, hogy egy hónap teljes blokád után segítséget nyújtott nekik, a Libertas-konvoj helyreállította a dubrovnikiak hitét abban, hogy nem hagyták el őket, és azt a hitet, hogy a városukat felszabadítják.

Tiltakozások

A város blokádja idején is folytak a béketárgyalások Hágában a további vérontások megakadályozására. Lord Peter Carrington brit diplomata terve az volt, hogy Jugoszláviát hat szuverén köztársaságra osztják széleskörű autonómiával, amik laza gazdasági unióban kapcsolódnak össze. Miután ezt a béketervet sem Slobodan Milošević szerb, sem Momir Bulatović montenegrói elnök nem fogadta el, Németország, majd az Európai Unió többi tagja elismerte Szlovénia és Horvátország függetlenségét. Ezzel Jugoszlávia megszűnt létezni.

Több mint száz Nobel-díjas intézett felhívást a New York Timesban, kérve a világ vezető politikusait, hogy állítsák le Dubrovnik pusztítását.

A háború Európában önmagában megdöbbentő volt, de Dubrovnik óvárosának megsemmisítése és felgyújtása sokkolta a világ közvéleményét. Több mint száz Nobel-díjas intézett felhívást a New York Timesban, kérve a világ vezető politikusait, hogy állítsák le Dubrovnik pusztítását.

Montenegróban is erős háborúellenes csoportok alakultak, annak ellenére, hogy a kormányzó Szociáldemokrata Párt vezetői háborús hisztériába kergették a lakosságot. Hazaárulónak bélyegezték a háborút ellenző újságírókat, értelmiségieket. Sok fiatal dezertált, mert nem voltak hajlandók harcolni Dubrovnikban.

Visszavonulás

A horvát hadsereg 1992. május 18-án megkezdte a Kiégett föld hadműveletet, amely mindössze két nap alatt felszabadította a Peljesac-félszigetet, majd az egész dubrovniki partszakaszt. A JNA visszavonult, felszerelését átadta az újonnan alakult Boszniai Szerb Köztársaság hadseregének (VRS).  

A horvát légierő vadászgépei 1992 júliusban indítottak támadást Golubov kamen hegy ellen, ahonnan a JNA tűz alatt tartotta az egyetlen Dubrovnikba vezető utat. Ezzel megkezdődött a Tigris hadművelet, amelynek célja Dubrovnik blokádjának teljes feloldása volt. A horvát hadsereg és a szerbek közötti harcok fokozatosan elhaltak, de a VRS erők ellenőrzése alatt álló Trebinje környékéről a háború végéig, 1995-ig voltak szórványos lövöldözések.

A bűnösök felelősségre vonása

A hágai ügyészség 2001. szeptember 27-én Dubrovnik megsemmisítése miatt vádat emelt Slobodan Milošević ellen. A nemzetközi bíróság a támadásokat vezető két szerb parancsnokot háborús bűnökért nyolc illetve hét év börtönre ítélték.

A bíróság másfél millió euró kártalanítást ítélt meg a Morinj és Bileća koncentrációs táborokba hurcolt és megkínzott áldozatoknak, amit a montenegrói államnak kellett kifizetni.

Három évtized távlatából

A Montenegrói Polgári Nevelési Központ által 2020-ban végzett felmérés szerint a montenegróiak 69 százaléka tudja, hogy az ország részt vett a háborúban, de a válaszadók fele nem tartja felelősnek a jugoszláv néphadsereg katonáit és tartalékosait Dubrovnik megsemmisítéséért. Ennél is megdöbbentőbb, hogy a belgrádiak többsége nem hisz abban, hogy a jugoszláv néphadsereg egyáltalán megtámadta Dubrovnikot.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük