A boszniai háborút lezáró Daytoni megállapodás

Huszonhat éve, 1995. november 21-én írták alá a bosznia-hercegovinai békét elhozó általános keretmegállapodást, a Daytoni békeszerződést, ami hivatalosan is véget vetett a csaknem négy évig tartó háborúnak. Megteremtette egyebek mellett az új, önálló délszláv állam alapjait, megalkotta alkotmányát, létrehozta a nemzetközi közösségek főmegbízottjának intézményét.

Az egyezmény főbb elemei

Az önálló államként létrejött Bosznia-Hercegovinát két országrészre osztották: 51 százalékban a bosnyák-horvát föderációra és 49 százalékban a Szerb Köztársaságra. Ugyancsak osztoznak a fővároson, Szarajevón is, ahol most van Szarajevó és Szerb Szarajevó. Hogy ez a gyakorlatban mit jelent, azt jól mutatja, hogy bár a fővárosnak kiváló felsőoktatási intézményei vannak számtalan karral, a szerb szarajevói középiskolákban végző diákok szívesebben választják továbbtanulásuk helyéül a több mint 300 km-re lévő Banja-Lukát, mint a néhány villamosmegállóra lévő szarajevói egyetemet.

A megállapodás 11 mellékletből áll, beleértve a 4. mellékletet, Bosznia-Hercegovina ma is érvényben lévő alkotmányát.

A főszereplők

Az egyezményt három jugoszláviai politikus írta alá: Franjo Tuđman Horvátország elnöke, Alija Izetbegović, Bosznia-Hercegovina Köztársaság elnöke és Slobodan Milošević Szerbia elnöke. Egyikük sincs már életben.  

Meghalt Richard Holbrooke amerikai diplomata is, aki Clinton elnök személyes megbízottjaként tető alá hozta a békeszerződést, aki a tárgyalóasztalhoz kényszerítette Miloševićet.

A béketárgyalás helyszíne

Az Ohio állambeli Daytonban a közvetlen tárgyalások 21 napig tartottak. Október 31-én érkeztek meg a delegációk és november 1-én ültek először a tárgyalóasztalhoz. Dayton az első, működőképes repülőgép megépítőinek, a Wright testvéreknek szülővárosa, a tárgyalásoknak az amerikai légierő Wright-Patterson légibázisa adott helyet.

A hatalmas terület alkalmas volt arra, hogy a három delegációt teljesen elszigeteljék egymástól.

Huszonegy nehéz nap

A 21 nap alatt az amerikaiak szembesültek az entitások közötti óriási feszültséggel. Amikor végre a szerbek és a bosnyákok kiegyeztek mind az ország, mind a főváros 51-49 arányú felosztásában, Tudjman a huszadik napon azt mondta: nem támogatja. „Nem lehetünk az egyetlenek, akiket kirekesztenek az országból. A muzulmánoknak adniuk kell nekünk valamit.”– mondta.

Az amerikai tárgyalódelegáció akkor úgy érezte, hogy ennek semmi értelme, időt és energiát fektetnek ebbe az egyezménybe, diplomaták és közvetítők, szakértők és politikusok tucatjai dolgoznak napi 18-20 órát és akkor egy százalék miatt nem valósul meg a békekötés. Azt mondták, ha nem, akkor nem. Vége, befejezik.

Az utolsó napon, november 21-én reggel 8 órakor szóltak Holbrooke-nak, hogy valami történik, Milosević Franjo Tudjman szobájában van. „Azt gondoljuk, hogy ők ketten megegyeznek, hogy a szerződést aláírják akkor is, ha Izetbegović azt elutasitja” – mondták a munkatársak.
Végül sikerült abban megegyezni, hogy marad az 51-49 arány és Brćko övezet különleges jogállású terület lesz, a nemzetközi közösségek felügyelik. Ebbe nagy nehezen Izetbegović is beleegyezett annak ellenére, hogy nem tartotta igazságosnak.

“Ez nem igazságos béke, de igazságosabb, mint a háború folytatása. Ilyen helyzetben, és egy ilyen világban jobb békét nem lehetett volna elérni” – mondta.

Véget vetett a háborúnak

A Daytoni Megállapodás legnagyobb sikere az, hogy véget vetett a háborúnak, ugyanakkor az elmúlt több mint két évtizedben sok problémát is okozott. A három oldal az abban megfogalmazottakat egymástól eltérően értelmezte. Sok elemző úgy véli, hogy Dayton igazságtalan, mert megerősítette a háborús hódításokat, ugyanakkor Bosznia-Hercegovinát egy nagyon bonyolult szerkezettel hagyta el, ami megnehezíti a kormányzást, és szinte lehetetlenné teszi a fejlődést.

Az ország daytoni alkotmányos berendezkedése „botlókővé” és vita tárgyává lett. Uralkodó vélemény szerint alapvető akadálya a modern Bosznia-Hercegovina működésének, európai és euró-övezeti folyamatainak, az euro-atlanti integrációnak.

“Az Egyesült Államok, aki sokáig ellenezte a háború eredményeinek elismerését, 1995 elején mégis politikai fordulatot vett, és elismerte a háborús hódításokat, vagyis az etnikai tisztogatást, és ezzel a szerbek javára kialakult területi megosztottságot. Németország volt az utolsó ország, amely beleegyezett egy ilyen paradigmaváltásba. Ezzel a daytoni egyezményben körvonalazott területi felosztással az agresszort végül jutalmazták, a megtámadottakat megbüntették” – írta a volt német politikus, egykori bosznia-hercegovinai főképviselő, Christian Schwarz-Schilling.

Markáns véleménye van a daytoni békeszerződésről David Pettigrewnak a Dél-Connecticuti Egyetem filozófia-, holokauszt- és népirtás-tanulmányok professzorának, a Yale Egyetem népirtás-tanulmányi programjának igazgatósági tagjának. Egy 2020. évi konferencián így beszélt róla:

“A Daytoni Megállapodás legrosszabb része, amely a legtöbb kárt okozta, az a döntés, hogy elismerik a boszniai Szerb Köztársaság entitást, ami népirtást és más háborús bűnöket követett el az etnikai homogenitás elérése érdekében. Elismerték és legitimálták, sőt még jutalmat is kaptak népirtó bűneikért.

1995 óta a boszniai Szerb Köztársaság vezetői a gyűlöletbeszéd taktikájával, a népirtás tagadásával és az elítélt háborús bűnösök dicsőítésével próbálják megakadályozni a menekültek visszatérését. 1995 óta a boszniai Szerb Köztársaság vezetői megtagadták az állami bíróságok jogkörét, sértegették a bosznia-hercegovinai főképviselőt, és elszakadással fenyegetőztek. Ez minden bizonnyal a legveszélyesebb destabilizáló tényező a régió számára, és a megállapodás legnagyobb hibája.

Bosznia-Hercegovina valószínűleg azon kevés országok egyike a világon, ahol a békére kiszabott keretek ilyen lehetetlen patthelyzetet idéztek elő. Mindig úgy véltem, hogy a Dayton által bevezetett strukturális patthelyzetet, és különösen a boszniai Szerb Köztársaság problémás elismerését meg kell oldani, hogy jobb feltételeket teremtsünk Bosznia-Hercegovina polgárai számára.”

A Daytoni Megállapodást hivatalosan a párizsi Elysee-palotában írták alá 1995. december 14-én. A ceremónián az egyezmény fontosságát erősítette jelenlétével Bill Clinton amerikai elnök, Boutros  Boutros-Ghali ENSZ-főtitkár, Jacques Chirac volt francia elnök, John Major akkori brit miniszterelnök, Javier Solana NATO-főtitkár, Helmut Kohl német kancellár, Viktor Csernomirgyin orosz miniszterelnök, valamint Carl Bildt svéd miniszterelnök, aki az Európai Unió nevében társelnöke volt a békekonferenciának.