A szarajevói Rómeó és Júlia története

Egy háború ártatlan, civil áldozatai értelmetlenek és elfogadhatatlanok, de még ezek között is van olyan eset, ami a többinél jobban megrázza az embereket. A boszniai háború egyik legszívszorítóbb története két fiatal 1993. május 18-i erőszakos halála, ami az egész világot megdöbbentette. Azon a napon délután 5 órakor halt meg Szarajevóban a Vrbanja hídon Boško Brkić és Admira Ismić.

Tinédzserszerelem

A CNN nevezte őket először szarajevói Rómeó és Júliának, bár itt a két család nem állt viszályban egymással. Ellenkezőleg. Egy igazi, romantikus szerelmi történet volt az övéké. Mindketten 1968-ban születtek és 1984-ben a szarajevói téli olimpián ismerkedtek meg. Boško szerb volt, Admira bosnyák, de ez semmi akadályt nem jelentett sem nekik, sem a szüleiknek. Nagyon különbözőek voltak: Admira szerette a motorokat, tudott autót szerelni, kicsit vad volt, Boško csendes, nyugodt, mosolygós fiatalember.  

Boško szülei a hetvenes években költöztek Szarajevóba. Apja mérnök, édesanyja vegyész volt. Volt egy fiútestvére. „Úgy neveltem a fiúkat, hogy nem esett szó vallásról és nemzetiségről. Soha nem mondtam nekik, hogy ők szerbek, hogy mások, mint a horvátok, vagy a muzulmánok. Admirára sem úgy néztem, mint egy muzulmán kislányra, mint egy tőlünk különbőzőre. Úgy fogadtam el, hogy ő az a lány, akit az én fiam szeret, és akit én is szeretek”– mondta a mama az 1994-ben forgatott kanadai dokumentumfilmben.

Admira szülei úgyanígy gondolkoztak, jóváhagyólag fogadták legidősebb lányuk kapcsolatát. „Első naptól tudtuk és nem voltunk ellene. Örültünk neki, mert a fiú nagyon szimpatikus volt. Megszerettük és eszünkbe sem jutott elválasztani Admirától” – mondta az édesapa. Az egész családban teljesen természetes és mindennapos volt a „vegyes” házasság. Admira húga azt mondta, számára Boško nem egy szerb volt, hanem egy fiútestvér, akit mindig szeretett volna.

Boško és Admira élték a jugoszláv tinédzserek mindennapi tipikus életét, a fiú 1986-ban letöltette kötelező katonai szolgálati idejét Szerbiában, és kapcsolatuk azt is túlélte. Minden nap írtak egymásnak. Tizenegy hónap elteltével ismét együtt voltak, Admira közgazdasági egyetemre járt, Boško olasz konyhai felszereléseket árusító üzletet nyitott.

A mélyben megbúvó gyűlölet azonban lassan a felszínre tört. 1989-ben Rigómezőn (Kosovsko polje)   Slobodan Milošević  hatszázezer ember előtt beszélt Nagy-Szerbia megalakításáról. Két évvel később Horvátország bejelentette függetlenségét. Szarajevóban az emberek reménykedtek, hogy nem lesz háború. 1992. április elején azonban elkezdődött, de ennek ellenére is mindannyian meg voltak róla győződve, hogy nagyon hamar vége lesz.

Mindennapjaik az ostromlott városban

Boško édesapja még a háború előtt meghalt, a lakást, ahol a család 25 éve élt, bombatalálat érte, gránátokkal lőtték azt is, ahova átköltöztek és az édesanyja úgy döntött, hogy elmennek a városból. Kétségbeesésében az egyetlen személyhez fordult, aki segíteni tudott ebben, idősebb fia barátjához, aki történetesen muzulmán volt.

Ismet Bajramović Ćelo bosnyák katona volt, a boszniai háború kezdetén és különösen a szarajevói ostrom alatt kulcsszerepet játszott a város védelmében. Ő volt a katonai rendőrség vezetője, de jó kapcsolatokat ápolt szervezett bűnözői csoportokkal is. Ő segített az anyukának és nagyobbik fiának elhagyni a várost és megígérte, hogy vigyázni fog Boškora.  

Boško a városban maradt Admirával és barátjával, a szerb Mišo Ćukkal, aki a bosznia-hercegovinai hadsereg tagja volt. 1992 őszétől hárman együtt laktak Boško szüleinek lepusztult lakásában. A fiút zavarta, hogy nincsenek összeházasodva, de Admira nem akarta a média vegyes házasságok iránti erőteljes érdeklődése miatt. Szerb szomszédasszonyuk szeretettel emlékezik rájuk: „Boško hordott nekem vizet, segítettünk egymásnak. Volt egy fafűtéses tűzhelyem, közösen sütöttünk kenyeret, együtt ettük meg, együtt voltunk sokszor késő éjszakáig.”

1993 tavaszán az addig elválaszthatatlan barát Mišo átszökött a „másik oldalra”, dezertált a bosnyák hadseregből. A Boszniai Szerb Köztársaság hadserege (VRS) által ellenőrzött területre költözött, ahol egyes hírek szerint információkat adott át.

Ćuk fegyverrel, rádió adó-vevővel és a boszniai hadsereg egységének titkos katonai kódjaival hagyta el Szarajevót, Boško pedig ott maradt a városban, mint az ellenség legjobb barátja. És akkor számára egy szörnyű időszak kezdődött. Volt, hogy megdobálták kővel, Ćelo védte meg. Azt mondta, a fiúnak el kell mennie a városból. „Veszélyben volt és én nem lehettem mellette minden pillanatban.”

Elkezdte megszervezni a fiatalok útját, hogy elhagyhassák a várost. A közvetítésével a két szembenálló hadsereg között megállapodás született, hogy a fiatalokat átengedik a bosnyákok által ellenőrzött oldalról Grbavica kerületbe, a szerbek által ellenőrzött részre, ahonnan kijutnak Szarajevóból.  

“Minden, ami történik, Isten akarata”

Admira elment a szüleihez elköszönni. Ezt a levelet hagyta édesanyjának:

„Drága anyu,

mi este elmegyünk. Minden, ami történik, Isten akarata. Felhívlak, ahogy megérkeztünk. Aggódom érted. Beszéltünk róla, ha vége a háborúnak, visszajövünk és minden olyan lesz, mint előtte. Amikor még nem volt háború. Ne aggódj értem, te vigyázz magadra, úgy nekem is könnyebb lesz. Nagyon szeretlek, a te Amirád.”

1993. május 18-án elindultak. Mark H. Milstein amerikai fotóriporter egy későbbi interjúban így idézte fel a történteket:

„Ebéd után összefutottam a japán szabadúszó tévéoperatőrrel és a Washington Times újságírójával. Együtt körbejártuk a várost, majd úgy döntöttünk, hogy megnézzük a Vrbanja híd körüli frontvonalat. Kisebb csata zajlott, a bosnyák erők szerb katonák egy csoportjára lőttek az Union Invest épületének romjai közelében. Hirtelen egy szerb tank jelent meg előttünk 200 méterrel, és a fejünk fölé lőtt.

Egy közeli házhoz szaladtunk, egy csapat bosnyák katona között találtuk magunkat. Az egyik katona kiabált, hogy nézzek ki az ablakon, és egy fiatal lányra és fiúra mutatott, akik a híd túlsó oldalán futottak. Elővettem a fényképezőgépemet, de már késő volt. A fiút és a lányt lelőtték.”

Milstein készítette a fotót a híd mellett fekvő holttestükről, ami az egész világon ismertté vált, különösen azután, hogy Kurt Shork, a Reuters amerikai tudósítója négy nappal később megjelentette a  történetet “Rómeó és Júlia Szarajevóban” címmel. Shork azt írta, hogy mindkét fél beleegyezett abba, hogy engedje át őket a demarkációs vonalon.    

„Boško és Admira legfeljebb 500 métert mentek a Miljacka folyó jobb partján, a katonák mind a két oldalról figyelték őket. Átmentek a bosnyák fél által ellenőrzött vonalon és elindultak a szerbek által ellenőrzött Grbavica kerület felé a Vrbanja hídon, és akkor lövés dördült” – írta a tudósító.

A mesterlövész először Boškot lőtte le, aki azonnal meghalt. A második golyó találta el Admirát, akinek, bár halálos lövést kapott, arra még volt ereje, hogy odamásszon Boškohoz, átölelte és meghalt.

„Két szerelmes fekszik holtan a szarajevói Miljacka folyó partján, egyesülve az utolsó ölelésben. Boško Brkić és Admira Ismić 25 évesen szerdán vesztették életüket, amikor az ostromlott boszniai fővárosból Szerbiába próbáltak szökni” – írta Shork.

Nincs felelős

Ćelo állítja, hogy azt mondta Boškonak, meg kell várniuk, amíg besötétedik, mert át kellett menniük a középső zónán (ez volt a Vrbanja híd), ahol volt négy-öt katona a rendőrség speciális egységétől, a horvát védelmi hadsereg katonái… Ott volt Dino Ćapin, a horvát egység parancsnoka, aki a boszniai hadseregben szolgált, és egy közeli tetőről nézte őket. Egy másik katona emlékezett, hogy kéz a kézben futottak és ugráltak. Ahogy elértek a kereszteződéshez, lövés hallatszott. „Nehéz erről beszélni. Szerettem mind a kettőjüket. Sajnálom, hogy nem hallgattak rám…” – mondta Ćelo.

A városból az egyetlen kiút a Vrbanja hídon (mai neve Suad Dilberović és Olga Sučić híd) át vezetett és ők ketten bíztak a barátaikban, akik között többen voltak olyan pozícióban, hogy garantálták, képesek lesznek biztosítani, hogy elhagyják a várost. Bíztak benne, hogy a két fél tiszteletben tartja a megegyezést.  

Nem így történt. Valaki lőtt, és ők egymást átölelve meghaltak. A kép bejárta az egész világot. Nyolc napig hagyták őket feküdni a senki földjén. Admira szülei két nap után tudták meg, hogy meghaltak, szerették volna őket eltemetni, de nem engedték nekik. Senki nem nyújtott segítséget a szülőknek, az UNPROFOR sem. A két szembenálló fél nyolc napig vitázott azon, hogy ki vigye el a holttesteket, egymást vádolták a halálukért. Mert nem volt oka. Nem volt logikus.

Nyolc nap után a VRS parancsnoka parancsot adott a muzulmán foglyoknak, hogy éjszaka húzzák ki a holttesteket. Ahogy a tv-ben mondta, „emberiességből”. A szerb katonai hullaházban a 250. és a 251. sorszámon vannak nyilvántartva. Elutasították a családok kérését, hogy a fiatalokat Szarajevóban temessék el, Lukavica katonai temetőjében temették el őket.

Rögtön a háború után 1996-ban újratemették Boško Brkićot és Admira Ismićet. Szarajevóban a Hősök temetőjében közös sírban nyugszanak.   

Ma sem világos, hogy miért lőtték le őket.  Soha nem derült ki, melyik oldalról lőttek, mert soha nem indult vizsgálat. Soha senkit nem vádoltak meg, a gyilkosukat soha nem büntették meg.  

A szarajevói Rómeó és Júlia címmel 1994-ben a PBS’s Frontline, a National Board of Canada, a Canadian Broadcasting Corporation és a WDR Germany koprodukciójában díjnyertes dokumentumfilmet készített John Zaritsky rendező.

Kurt Shorkot 2000-ben a Reuters tudósítójaként Sierra Leonéban megölte egy orvlövész golyója. Akarata szerint hamvainak felét édesanyja mellett temették el Washingtonban, a másik része Boško és Admira mellett nyugszik.

fotó: radiosarajevo.ba, slobodnadalmacija.hr