Külföldi tudósítók az ostromlott Szarajevóban

Hogyan élhet valaki mások szenvedéséből? Gyakori kérdés, amit háborúról tudósító újságírók, fotóriporterek és operatőrök tesznek fel maguknak. Saját bevallása szerint pontosan ezt kérdezte magától Andrew Reid fotóriporter is, amikor az ostromlott Szarajevóba érkezett.

“A válasz az, hogy az emberek megérdemlik, hogy elmondják a történeteiket, és a világnak tudnia kell, hogyan néz ki az igazságtalanság és a kegyetlenség.”

“Élőben Szarajevóból”

A közelmúltban nyílt meg Szarajevóban az „Élőben Szarajevóból: Hogyan tudósítottak a külföldi újságírók az ostromról” című kiállítás. Bemutatják néhány tudósító személyes tárgyait, például David Rust CNN operatőr golyóálló mellényét, sisakját és kameráját, egy műholdas telefont, laptopot, kamerát, hangrögzítőt.

Számos fényképen a külföldi riporterek munkáját és életét mutatják be Szarajevóban. Kurt Schork amerikai riporter az RTV székházban, David Rieff író és újságíró a Holiday Innben, aki édesanyjával, Susan Sontaggal érkezett a körülzárt városba. Gery Knight háborús fotós, aki gyerekeket fényképezett egy összedőlt épületben, Kate Adie, a BBC riportere, vagy éppen John F. Burns, a New York Times újságírója azon a napon, amikor megtudta, hogy Pulitzer-díjat kapott szarajevói riportjáért.

A bosnyák főváros ostromáról tudósítás sajátossága volt, amivel minden mástól eltér, hogy a világ legnagyobb médiáinál akkor először nem volt prioritás az exkluzivitás. Annak érdekében, hogy a lehető legkevesebb médiamunkást tegyék ki gránátok és mesterlövész golyók támadásának, a tudósítók megosztották egymással a feladatokat és az anyagokat.

Tudósítók Szarajevóban

Az ostrom első hónapjaiban autóval Pale – Lukavica és Kiseljak – Ilidža felől lehetett bejutni, mind a két út veszélyes volt, tele ellenőrzőpontokkal. Akik repülőgéppel érkeztek, a repülőtéren az ENSZ kaptak egy dokumentumot egyebek mellett arról, hogy szállításban ENSZ járművekre nem számíthatnak.

A tudósítók a repülőtérről a legveszélyesebb úton, az „orvlövészek sugárútján” jutottak be a városba. Nem mindenkinek sikerült. David Kaplant, az ABC vezető hírproducerét 1992. augusztus 13-án egy mesterlövész megölte. A CNN operatőrnője, Margaret Moth 1992. július 23-án súlyosan megsérült. Mindketten közönséges autókat vezettek, amik semmilyen védelmet nem nyújtottak. Ezután a CNN történetében először úgy döntött, hogy golyóálló mellényt, sisakot szerez be a Szarajevóba utazó munkatársainak. Olyan mellényeket vásároltak, amik a nagy sebességű golyók ellen is védenek. A kevlar sisakokat szigetelőszalaggal ragasztották körbe, hogy viselőjét ezzel különböztessék meg a katonáktól.  

A tudósítók központjai a Holiday Inn szálloda és a Televízió épülete volt, ahol a legtöbb külföldi média irodát is bérelt. Az RTV székház kulcsfontosságú volt az ostromlott városról készített képek továbbításában. Az épület robosztus felépítése miatt elég védett volt, ellenállt a mindennapos támadásoknak. A legsúlyosabb támadás 1995. június 28-án érte. Ilidzáról lőttek ki rá egy gránátot, ami egy embert megölt és több tucat hazai és külföldi munkatársat megsebesített. Akkor számos külföldi ügynökség által használt iroda is megrongálódott.

Emellett fontos helyszín volt az elnöki palota, ahol időnként sajtótájékoztatókat tartottak, valamint a Postapalota, ahol az ENSZ reggeli sajtótájékoztatói voltak. Ezt a napi rituálét a külföldi tudósítók “Nine O’clock Follies” – „Kilenc órai bolondságok” nevezték el, utalva a “Five O’clock Follies” című színműre, amit az Egyesült Államok hadserege mutatott be Saigonban a vietnami háború idején.

A legtöbb külföldi újságíró a Holiday Innben szállt meg. A szálloda néhány száz méterre volt az ellenséges vonaltól, a Sniper Corner néven ismert helyen, ami az „orvlövészek sugárútja” legveszélyesebb része volt, emiatt az épület sugárútra néző részét senki nem használhatta.

„Más háborús övezetekben te mész a történések után, itt hozzád jöttek a történések. A Holiday Inn a megszállás közepén, folyamatos ostrom alatt állt” – írta Remy Ourdan, a Le Monde újságírója.

„A Holiday Inn egy lelátó volt, ahonnan látni lehetett a mesterlövészek munkáját” – mondta Peter Mass, a The Washington Post riportere.

Kapcsolat a helyiekkel

A külföldi tudósítók szabadidejükben egy újságpapírból és szalagból készített „labdával” játszottak a szálloda személyzetével, amit ugyancsak kiállítottak. Másrészt igyekeztek kapcsolatot teremteni a helyiekkel. Gyakran csempésztek ki-be leveleket, ami messze túlmutat a tudósítói feladatokon. A helyiek közül néhányan együtt dolgoztak a külföldiekkel tolmácsként, fordítóként, felajánlva helyismeretüket is.

Egyikük Slobodanka Boba Lizdek, több nyelven beszélő fordító volt.

„Az első ember, akivel a Holiday Innben találkoztam, Julio Fuentes spanyol újságíró volt, aki az El Mundo-nál dolgozott. Néhány percig spanyolul beszéltünk, és a végén munkát ajánlott napi 100 dollárért. Néha többért is, ha a feladatok nehezek, vagy veszélyesek voltak.”

„Nemzedékem sok más újságírójához hasonlóan én is foglalkoztam a történettel, de ahogy az ostrom folytatódott és eszkalálódott, az életem mélyen fontos részévé vált, és hónapokat töltöttem a városban, követve lakóinak életét és halálát… Elképesztő az emberi történet dokumentálására… a huszadik század végének egyik legjelentősebb története volt” – mondta Paul Lowe fotós.

Újságírók újságírókról

A balkáni háborúk idején vagy közvetlenül utána 155 újságíró és médiamunkás halt meg. Volt köztük néhány külföldi tudósító, de többségében a háborúzó felek polgárai voltak. Néhányukat a frontvonalról történő bejelentkezés közben ölték meg, másokat szülővárosuk utcáin lőttek le, vagy akár saját irodájukban öltek meg.

Egy kiadvány, a Last Despatches – Utolsó küldemények című könyv húsz történetet tartalmaz. Újságírókról szóló történetek gyűjteménye, amit újságírók írtak. Emlékállítás az elvesztett kollégáknak, tisztelgés a munkájuk előtt. Arra emlékeztet, hogy szabad médiára van szükség a szabad társadalmak építéséhez.

kiemelt fotó: AJB