Anyák napjára

Amikor néhány napja, május 2-án Szarajevó ostromának első napjáról írtam emlékezést, rábukkantam egy akkori orvostanhallgató néhány sorára és tudtam, hogy ezt fogom idézni anyák napjára.

„Egy újabb dátum, ami végleg megváltoztatott mindent. 1992. május 2. Harminchárom év telt el. Azt hiszem, kezdem érteni, mennyire fontos ez a dátum.

Számomra. Azoknak, akiket szeretek.

Emlékszem egy sötétkék sporttáskára, sötétpiros pánttal. Van benne pár póló, egy ing és egy pulóver, borotválkozókészlet, fogkefe és fogkrém, dezodor, egy világosbarna borítójú napló és a naplóban néhány fotó…

És az egyetemi index. És a Kórélettan című könyv.

Előző nap csomagoltam be. A szülői házban. Szarajevóban.

Hogy minden meglegyen – így gondoltam és terveztem – három, négy nap múlva ott, a másik szarajevói kerületben.

Aztán legközelebb 1992. december 24-én jutottam haza. Majdnem nyolc hónapomba telt. Pedig csak öt kilométer voltunk egymástól…

Egy nap anyám meleg kenyeret küldött nekem egy mentővel a barikádon át. Emlékszem arra a boldogságra. Az örömre.

Az anya keze által sütött meleg kenyér miatt.”

Nekünk szerencsére nincsenek ilyen szörnyű emlékeink, de millióknak voltak és vannak ma is.

Szeretettel gondolok – nemcsak a mai napon – az anyukámra, aki kenyeret ugyan nem, de nála finomabb túrós süteményt senki nem sütött.