Srebrenica 30 éve – Európa szégyene

Srebrenica. Ezüstváros. 1512-ig a magyar srebrenicai bánság központja. A balkáni háború előtt a virágok városának nevezték. Az 1991-es népszámlálási adatok szerint Srebrenica községnek közel 37 000 lakosa volt. Több mint 27 000 bosnyák, valamivel több, mint 8000 szerb, 18 horvát és 117 egyéb nemzetiségű. Ma kevesebb, mint 5000 ember él itt.

Srebrenica ma a művelt Európa egyik szégyenfoltja. A második világháború után ötven évvel megismételődhetett az, amiről azt gondolták, hogy kontinensünkön még egyszer nem fordulhat elő. 

Ha július, akkor szomorú kötelessége, vállalása túlélőknek, hozzátartozóknak, zarándokoknak Bosznia-Hercegovinában, a Nyugat-Balkánon és szerte a világban, hogy leróják kegyeletüket az 1995. júliusi srebrenicai népirtás áldozatai előtt.

Stratégiai célpont

Srebrenica Bosznia keleti részén, a szerb határ közelében fekvő kisváros. A délszláv háborúban a szerbek minden áron irányításuk alá akarták vonni, a várost körülvevő területek teljesen a boszniai szerbek irányítása alatt álltak, így számukra a város elfoglalása stratégiai fontosságú volt. 

Védett övezet

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa 819-es számú határozata 1993. április 16-án Srebrenicát védett övezetté nyilvánította. Ez azt jelentette, hogy nem lehet fegyveresen megtámadni, vagy egyéb más ellenséges cselekményt ott végrehajtani. Ugyanezzel a határozattal két további enklávé, Žepa és Goražde kerültek ENSZ védelem alá.

Az ENSZ bízott az UNPROFOR hollandiai zászlóalja (DUTCHBAT) katonáiban, hogy meg tudják védeni az övezetet. A DUTCHBAT három zászlóalja 1995. január 18-án érkezett Srebrenicába, összesen hatszáz katona, akiknek az első fele támogató és orvosi személyzet volt, a többi a gyalogság. Júliusig a létszám jelentősen lecsökkent.

 „Megváltás” Potočariban

Többezer bosnyák menekült Srebrenicából és a környező falvakból Potočariba. 1995. július 11-én estig huszonötezer nő, gyerek és idős férfi már a Charlie bázison, vagy a közvetlen környékén voltak, reménykedve a békefenntartók védelmében. Nem sejtették, hogy a védett övezet tömeges haláluk helyszínévé válik.

Támadás

A Szerb Köztársaság hadseregének közvetlen támadása Srebrenica ellen 1995. július 6-án kezdődött. A holland zászlóalj parancsnoka a helyzet tarthatatlanságát látva 1995. július 10-én, hétfőn, többször kérte a közeli légitámasztponttól, a CAS-tól (Close Air Support) légitámadás megindítását. A támaszpont parancsnoka, a francia Bernard Janvier tábornok azonban az ENSZ BT jóváhagyására várt, annak hiányában habozott megadni az engedélyt. Amikor mégis megtette, akkor már késő volt. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy nemcsak a Biztonsági Tanács engedélye hiányzott. Ultimátum érkezett Bratunacból, a szerbektől: légitámadás esetén kivégzik az összes túszul ejtett ENSZ katonát.

1995. július 11-én a Drina hadtest, Radislav Krstić és Ratko Mladić vezetésével megérkezett Srebrenicába, a város a Szerb Köztársaság hadseregének kezébe került.

Tömeggyikosság

A szerbek elválasztották a férfiakat és a nőket. A fiatalok, a katonakorú férfiak bíztak abban, hogy esélyük van a túlélésre és tíz-tizenötezren megpróbáltak az erdőn át elmenekülni Tuzla irányába a szabad területekre, amit a Boszniai Köztársaság Hadseregének 2. hadteste ellenőrzött. Sokakat elfogtak és őket a nem menekülő férfiakkal és fiúgyerekekkel Bratunacba vitték, ahol gyakran az eszméletvesztésig verték, majd kivégezték őket. Összekötözött kézzel, bekötött szemmel hajtották fel őket teherautókra és vitték el mezőgazdasági területekre, ahol ezreket lőttek le és tettek tömegsírokba. Nők és gyerekek voltak szemtanúi, hogyan estek fogságba férfiak százai. A holland katonák tanúi voltak öt-hétszáz ember meggyilkolásának Nova Kasaba futball stadionjában. 

A holland zászlóalj 31 éves őrmestere, Johan Bos a The Independentnek adott interjúban azt mondta:

„A szerb katonai rendőrség büszke volt azokra, akik embereket öltek, nőket erőszakoltak. Nem volt olyan érzésem, hogy dühből vagy bosszúból tették volna, sokkal inkább szórakozásból. Elégedettek voltak magukkal.”

A horror és a nemzetközi kudarc képei szinte azonnal bejárták a világot: képek a több ezer tehetetlen menekültről a potočari ENSZ-bázis területén, a nők, gyermekek és férfiak szétválasztásának képei, a megalázott UNPROFOR holland parancsnok képei, amint Mladićra köszön.

Néhány nap leforgása alatt több mint 8000, pontosan 8372 férfit és fiút öltek meg csak azért, mert egy másik nemzethez tartoztak. Törvényszéki dokumentumok bizonyítják, hogy ősszel a szerbek nagy erőfeszítéseket tettek a tömeges kivégzések elrejtésére. Az elsődleges sírokat távolabbi helyekre, másodlagos sírokban helyezték át.

A várost a holland kéksapkásoknak kellett volna megvédeni, akik azonban a sokszoros túlerővel szemben erre képtelenek voltak. A népirtás a szemük előtt zajlott le.

A népirtás előtti napokban kétségbeesett üzenetek érkeztek a srebrenicai amatőr rádiósoktól. Még a tömeggyilkosságok alatt is a halálmenet első túlélő szemtanúi beszámoltak az embervadászatról és a Srebrenica környéki erdőkben zajló borzalmakról.

Egy másik szenvedés

A város neve magának a bűncselekménynek a kódnevévé vált. Srebrenica egyenlőt jelent a népirtással. Minden év július 11-én, a népirtás emléknapján, több tízezer ember gyűlik össze a  Potočari Emlékközpontban. A 2003-ban megnyílt Emlékközpont méltóságteljes emlékhely. A népirtás 8372 áldozata közül körülbelül 7000 földi maradványa nyugszik a temetőben. Ők azok, akiket tudtak névvel azonosítani. Ez a túlélők legfontosabb gyászhelye.

Szerbiában és a Boszniai Szerb Köztársaságban ma ár állami politika a bűncselekmények tagadása és erős relativizálása. Aleksandar Vučić Slobodan Milošević háborús bűnös kormányában tájékoztatási miniszter volt. 1995. július 20-án, amikor a népirtás még folyamatban volt, a belgrádi parlamentben kijelentette, hogy „minden megölt szerb után száz (bosnyák) muszlimot ölnek meg”. Ezért a kijelentésért a mai napig nem kért bocsánatot. Ma Vučić azt a narratívát terjeszti, hogy „minden fél szenvedett” a jugoszláv háborúkban, de csak a szerbeket nem ismerik el áldozatként.

Minden évben, különböző szerb ünnepeken és emléknapokon nacionalista szerbek haladnak el konvojban a potočari emlékközpont mellett, kürtöket fújva vagy hangos nacionalista zenét játszva. Az ezredforduló utáni első temetési szertartásokon a szeretteiket eltemető túlélőket a szerb nacionalisták leköpték, rendőri beavatkozás nélkül. Srebrenica szerb polgármesterei 1995 után így vagy úgy, de tagadták a népirtást.

2024-ben az ENSZ Közgyűlése július 11-ét a srebrenicai népirtás emléknapjává nyilvánította, megerősítve a bűncselekmény népirtó jellegét. Szerbia és Oroszország mellett egyetlen EU tagállamként Magyarország szavazott az ENSZ határozat ellen.

Ezek együtt mind a srebrenicai túlélőknek, az áldozatok hozzátartozóinak a mindennapi újabb és újabb szenvedése.  

Srebrenica ma

Egy település, ahol a túlélők a halottaikért élnek.

„Számunkra minden nap július 11-e. Mindannyiunknak megvan a saját története, amelyet életünk végéig mesélünk, mert ez egy olyan igazság, amelyet nem lehet elrejteni” – mondja egy édesanya.

Ezek a nők mindenük nélkül maradtak, elvesztették egész családjukat.

„Srebrenicában ma még az alapvető dolgok sincsenek meg. Nincs pékségünk, nincs hentesüzletünk, nincs kioszkunk, a legközelebbi bank Bratunacban van. Ez politikai döntés. De az emberek újra megtanultak egymás mellett élni, együttműködnek, segítik egymást a mindennapokban. Az együttélés lehetséges és létezik is, de gyakran csendesebb, mint a politika.”

2003-ban nem jöhettem úgy haza Boszniából, hogy ne menjek el Srebrenicába. Szívfacsaró, megrázó élmény volt. Gyakran eszembe jut, de az évfordulós megemlékezésekkor mindig, hogy a népcsoportok, különféle közösségek között és ellen viszályt szítóknak kötelezővé tennék egy látogatást az emlékhelyre. Talán elgondolkodnának. Hasonló gondolatok indíthatták David Cameron volt angol miniszterelnököt is, amikor azt mondta: “Srebrenica a legjobb példa, hogy mit tud tenni az ellenőrizetlen gyűlölet.“