Egy fotó története az ostromlott Szarajevóból

A World Press fotókiállítás kapcsán eszembe jutott egy háborús fotó, ami nem véres, nem ijesztő, nem a szenvedést mutatja, mégis mellbevágó.

1994 tavasza volt. A boszniai főváros akkor már két éve ostrom alatt áll, a környező hegyekből a szerb hadsereg szünet nélkül lőtte, a házak tetejéről mesterlövészek vadászták az embereket. Ekkor készült egy kép egy nőről, amint emelt fővel, egyenes tartással, mintha egy kifutón lépkedne, ment a homokzsákok előtt. A képet Tom Stoddart brit fotóriporter készítette.

A fotó ismert lett az egész világon, megjelent a Life Magazinban, a Sunday Timesban, az amerikai Cracked magazin „bátor nőkről, a történelem lázadóiról” készített fényképes összeállításában. „A nő,aki elbűvölte a háborús övezetet” írták a fényképe alá az amerikai magazinban, akinek eleganciája és szépsége az1960-as évek Sophia Lorenjére emlékeztet.

Meliha Varešanović, a fotó főalakja mit sem tudott arról, hogy híres lett, őt akkor az foglalkoztatta, hogyan éljen túl még egy napot az ostromlott Szarajevóban.

 „Azon a reggelen, amikor a fénykép készült, a testvéremnél voltam Dobrinján, hozzá költöztem, mert néhány hónappal előtte meghalt az édesanyánk. Itt éppen munkába mentem. Természetesen gyalog, ahogyan mindenki. Keresztül a lakótelepen két mesterlövész és egy géppuskafészek között. A ruhám az egyik kedvencem, lila-kék virágos, ahogyan a fekete magas sarkú szandálom is.

Emlékszem, az volt az első nap rövid hajjal, mert nem volt víz és sampon, ezért levágtam a hajamat, könnyebb volt frizurát csinálni. Rúzst tettem fel, sminket és kifestettem a körmömet is. Lassan mentem, magasra emelt fejjel. Soha nem futottam, különösen a háborúban nem.  Nem akartam, hogy azok, akik a mesterlövész puskákon át figyelnek, azt lássák, hogy félek.  Én a háborúban a legjobb ruháimat viseltem, ami csak volt a szekrényemben.”

Miközben a homokzsákok mellett ment el, lőttek. Egy pillanatra megállt, majd ment tovább. Később tudta meg, hogy a brit fotós, Tom Stoddart csak néhány méterre volt tőle egy menedékhelyen, és onnan fényképezte le őt. Stoddart, amikor a fotója híres lett, elmondta, hogy valójában nagyon félt a lövöldözéstől, örült, hogy legalább a homokzsákok némi védelmet nyújtottak. A munkája szerint fotóesszét kellett készítenie a szarajevói nőkről. És akkor megjelent Meliha.

„Büszkén járt, magasra emelt fejjel, kisminkelve, magas sarkúban, színes ruhában. Sikerült három vagy négy képet készítenem Leica gépemmel, míg elhaladt előttem.”

Meliha egy interjúban elmondta, hogy a külseje, a tartása, a járása, a rendezett kinézete volt az egyetlen fegyvere, amit szinte a tökéletességre fejlesztett, és ezzel harcolt az agresszió ellen.

„Ez nemcsak azoknak volt válaszom, akik minket gyilkoltak, akik úgy akartak legyőzni minket, hogy elvették a vizet, hogy ne tudjunk mosakodni sem. Ez válasz volt a nemzetközi közösségeknek, a külföldi médiának, mindenkinek. Emlékszem, a külföldi újságírók csak az üldözött nőket fényképezték, a szegény menekülő asszonyokat…

Ez volt az igazság, a szörnyű igazság, de az is igaz, hogy a szarajevói nők mindent megtettek azért, hogy legalább a külsejükkel ellensúlyozzák a rettenetes háborús képeket. Soha nem hordtam melegítőt, és még az ellenségeimnek sem engedtem meg, hogy erre kényszerítsenek. Amikor lőttek a közvetlen közelemben, körülöttem, soha nem futottam, a mosoly nem tűnt el az arcomról. Az üzenetem egyértelmű volt: nem fogtok minket leigázni. És én kitartottam ez mellett.”

Meliha a város négy évig tartó ostroma alatt egyetlen nap sem lépett utcára smink nélkül.

„Akkor 38 éves voltam, még elég fiatal, hogy ne kelljen túl sok sminket használnom. A neszeszeremben csak rúzs, szemfesték, körömlakk és hajlakk volt. A háború alatt a szemfestéket meleg vízbe tettem, felmelegítettem, körömlakkot még lehetett a piacon kapni. És a harisnya… az egy furcsa dolog volt. Békében egy harisnya volt, hogy csak három napig tartott, háborúban valahogy sokkal tovább kitartott. Isten valószínűleg gondolt ránk, és ezzel is segített”– mesélte mosolyogva.

Kalandos úton szerzett tudomást arról, hogy az arcképe után világszerte ismert lett. Egy angliai nőszervezettől humanitárius csomagokat kaptak és abban volt egy Life magazin a fotójával és egy másolat, amit az angol hölgyek bekereteztettek neki. Ez még ma is a nappalija falát díszíti.  

Húsz évvel később találkozott Tom Stoddarttal Szarajevóban. Kimentek Dobrinjára, a helyre, ahol a fotó készült, és Tom elmesélte, hogy amikor Angelina Jolie meglátta a képet, kért egy másolatot, és ez volt a boszniai háborúban játszódó, „A vér és méz országában” című filmjének inspirációja.

A rózsás ruha Bécsbe került Meliha nővéréhez, a fekete szandál pedig a tűzben végezte.

„Be kellett fejezni a kenyér sütését, a tűz pedig alig pislákolt. Nem volt már semmi a lakásban, amit rá tehettünk volna, becsuktam a szemem és tiszta erőmből rádobtam a fekete szandálomat.”

Meliha néhány éve nyugdíjas. Egyenes dereka, büszkén magasra emelt feje változatlan. A háború mindennapi hősei köztünk járnak.