Bosznia-Hercegovina,  Egy csipet Bosznia,  EX-YU

Magyar katonák között Szarajevóban

Több bejegyzés is megjelent a Facebookon arról, hogy hazaérkezett Afganisztánból a kint szolgáló magyar katonák utolsó csoportja. A posztok alatti kommentek nem egyszer rosszindulatú, ostoba hangvétele késztetett arra, hogy megkeressem egy szarajevói írásomat.

Magyar katonák százai teljesítenek szolgálatot békefenntartóként a világ különböző országaiban, munkájukról, tevékenységükről alig tudunk valamit. Amikor kint voltam, meglátogathattam őket. 

Páncélosok és helikopterek

Bosznia-Hercegovinában a külföldi katonák jelenléte teljesen hétköznapi dolog, a fővárosban a jelenlétük egyáltalán nem volt zavaró. Az első időben, még 1999-ben történt meg talán két alkalommal, hogy páncélozott harci járművel találkoztunk az utcán, később a városban már csak a dzsipeket, személyautókat, kisbuszokat láttuk. Más volt persze a helyzet az ország útjain, a határállomásoknál. Olvasta az ember az újságokat, tudta, hogy többezer békefenntartó tartózkodik abban az országban, ahova családjával, két gyerekével együtt készül kiköltözni, aztán Bosanski Brod határállomáson 1999. novemberben szemtől szembe találtuk velük magunkat. Harckocsik teljes személyzettel, állig felfegyverzett katonák csőre töltött géppisztollyal fogadtak minket, amikor „legördültünk” a Száván akkor még a hidat helyettesítő kompról.

Harckocsik teljes személyzettel, állig felfegyverzett katonák csőre töltött géppisztollyal fogadtak minket.

Muszáj elmondanom, nehogy a balatoni, vagy a dunai kompjainkra gondoljatok! Ez egy lélekvesztő volt, amire egy kamion és a kamion hosszának megfelelő számú személygépkocsi tudott felhajtani. Rettenetes volt! Örültem, hogy épségben átértünk és akkor a parton a páncélosok! Ott egy pillanatra azért elbizonytalanodtam: biztos, hogy ezt akarjuk? Mert repülővel egész más volt megérkezni, onnan fentről mindez nem látható. Aztán hónapok múlva egyre enyhült a jelenlét intenzitása, ami legtovább megmaradt, az a Szarajevó fölötti napi kétszeri helikopteres ellenőrző repülés volt. Amikor az is elmaradt, szinte hiányzott.

SFOR járőröző helikopterek Szarajevó fölött 1999-ben
SFOR bázisok

Kiutazás előtt egy pesti antikváriumban vettünk Jugoszlávia útikönyvet, igaz a kéziratzárás ideje 1977 volt, de gondoltuk, több, mint a semmi. Ebben a könyvben olvastam, hogy Szarajevó mellett van egy gyógyfürdőhely szállodákkal, sétányokkal, játszóterekkel, stb.

Az SFOR főhadiszállása Ilidzán 1999-ben

Egy szép napos téli vasárnapon elhatároztuk, hogy megnézzük ezt a helyet. Ki is autóztunk Ilidzsára és a folyó partján elindultunk a szállodák felé, de nem jutottunk messzire. Szögesdrótok, tankcsapdák és felfegyverzett katonák állták utunkat: ez innentől az SFOR (a nemzetközi békefenntartók) területe, tilos tovább menni. Ők foglalták el az épségben maradt szállodákat főhadiszállásnak. 

Talán egy év múlva aztán a repülőtér közvetlen szomszédságába, Butmirba tették át székhelyüket és visszaadták a szállodákat és a csodás parkot valódi rendeltetésének. 

Magyar katonák között Butmirban

Butmirban kétszer is meglátogattam a magyar katonákat. Először egy karácsonyi riport miatt szerettem volna velük találkozni. Ez 2002-ben volt, mert magyar kontingens az év májusától teljesített szolgálatot Boszniában. Még soha nem jártam arra, a katonai attasénk, aki a szervezésben is nagyon sokat segített, elmondta merre kell mennem, hát én elindultam. Szakadt az eső, alig lehetett látni, végre egy hosszú kerítés szögesdrótokkal, őrtornyokkal, homokzsákok, különféle betonakadályok, és végre egy személybejáró. Leparkoltam, bokáig süllyedtem a sárban és a bejárónál mondtam a bolgár őrnek, hogy engem várnak a magyar kontingensnél három órára, biztosan mindjárt jönnek. Jöttek is emberek tucatjai ki-be, de én csak ott ültem, énértem bizony nem jött senki! Hát, szégyen ide, szégyen oda, felhívtam a katonai attasét és hosszasan ecseteltem neki, hogy hol vagyok, merre jöttem, mit látok magam körül és számára nagyon gyorsan kiderült, hogy teljesen rossz helyen várok a magyar katonákra, ez a személyzeti kapu, itt vendéget bevinni nem lehet, de ne aggódjak, majd egy rendszámos kocsival kijönnek értem és körbevezetnek. Na, gondoltam, ez aztán jó „antré”! Néhány perc múlva tényleg megjelent egy magyar rendszámú Opel, elnavigált a főbejárathoz, ahol a szintén bolgár kapuőr adott egy vizitor kártyát, sőt még az autómat is beengedte, a mieink pedig még szemrehányást sem tettek.

A magyar tábor lakókonténerei

A bejárat után egy szépen parkosított főúton, a Dayton Roadon haladtunk egészen a Ljubija Roadig, ahol egy jobbkanyar után máris leparkoltunk a magyar tábor parancsnoki épülete előtt. 2002. november 27-én adták át az önálló magyar tábort, ami négy lakókonténer épületből és egy irodaépületből áll. Van egy saját hírközpontjuk is, a raktárak húsztonnás konténerekben vannak.

A lakókonténerek zömmel kétágyasak, de a háromágyasba sem volt nehéz kiválasztani a lakókat. A szobákban kábeltévé, és egyébként is elmondható, hogy minden elérhető kényelmi igényt igyekeztek kielégíteni. Az irodaépületben találkoztam a kontingens parancsnokával, Szabó József őrnaggyal. A folyosón karácsonyfa, az irodákban a máshol is megszokott, hétköznapi munka folyik. Itt dolgozik a pénzügyi és a személyügyi adminisztrációs egység és itt van egy nagyobb terem közös összejövetelekre.

A kontingens egy többnemzetiségű speciális egység, egy ezredszintű szervezet keretein belül tevékenykedett olasz parancsnokság alatt. A mieinken kívül románok és szlovének tartoztak az irányításuk alá. Ez az ezred közvetlenül az SFOR parancsnokának alárendeltségében dolgozott, felelősségi köre teljes Boszniára kiterjedt. Feladatai információszerzés, járőrözés, jelenlétfenntartó járőrözés, szükség esetén tömegkezelésben való rendfenntartó feladat, valamint speciális, antiterrorista tevékenységben való részvétel, amibe a háborús bűnösök kézrekerítésében, az illegális fegyver-és drogkereskedelem felderítésében való részvétel is beletartozott.

Az, hogy a feladataik az egész országra kiterjedtek azt jelentette, hogy vezényléssel egy-egy kötelék egy hétre elhagyta a bázist. Általában hétfőn mentek el, szombaton jöttek vissza, vasárnap karbantartás, illetve felkészülés a következő hétre és hétfőn újból indultak. A harmadik szakasz, amikor ott voltam, éppen Mostarban dolgozott.

Az állomány mindig mozgásban volt, aki éppen nem külső feladatot hajtott végre, az készenléti szolgálatot, vagy bázisszolgálatot adott. Unatkozó katona, vagy katonanő nem volt. Utóbbiak akkor éppen heten voltak, irodai munkát végeztek, a harcoló állomány között nők akkor nem szerepeltek. A kontingens 98%-át a szolnoki Első Könnyű Vegyesezred állományából választották ki. A jelentkezők száma mindig több volt, mint ahány betöltendő hely. A szolgálati idő hat hónap, nem volt olyan katona, aki idő előtt kérte volna hazarendelését, inkább a hosszabbításon gondolkodtak. Nem a parancsnok volt az egyetlen, aki már volt valamelyik másik misszióban. Ő Irakban és Kuwaitban töltött egy évet ENSZ megfigyelőként, de többen teljesítettek szolgálatot Okucaniban a KFOR-ban, Cipruson, és a Sínai-félszigeten. A kontingensnek volt saját orvosa, de sürgősebb, súlyos esetben az SFOR kórháza rendelkezésre állt.

2002-ben százötven magyar katona teljesített kint szolgálatot, az egyik legjobban felkészült kontingensnek tartották. Az SFOR vezetői és a többi NATO bázison is csak elismeréssel beszéltek róluk. Bármerre mentek Boszniában, a magyar katonákról csak jó véleményt lehetett hallani, amire méltán lehetnek büszkék. És sokfelé jártak, szinte nem volt az országnak olyan pontja, ahol még nem fordultak volna meg. Kézzel fogható közelségbe került ezeknek a fiatal embereknek a háború pusztítása, sokat láttak, tapasztaltak. Az őrnagy parancsnok azt mondta, hogy az országban lévő viszonyok egészséges félelemérzettel töltik el a katonákat, ami a fegyelmet is erősíti. 

Ott volt a „vigalmi negyed”: volt ott olasz pizzéria, hagyományos étterem, barbecue bár, kávézók, sörözők.

A parancsnok alapelve az volt, hogy ne csak a munka töltse ki a katonák idejét, maradjon lehetőségük a kikapcsolódásra is. Maga az egész tábor így épült. Ahhoz, hogy mindig készen álljanak bármilyen katonai feladatra, az is kell, hogy pihenni tudjanak. Ehhez a nemzetközi táboron belül megtaláltak mindent, még 24 órán át nyitva tartó jól felszerelt konditermet is, így aki esetleg az este 10 órakor végetért szolgálata után még késztetést érzett magában egy kis erősítésre, úgy itt azt is megtehette. A sportpályák, üzletek mellett az SFOR rendezvényirodát is működtetett különféle programokkal. Mivel a katonák a szabadidejüket is a táborban töltik, csak feladatvégrehajtásra mehetnek ki, ezért a programszervezők felelőssége nem mindennapi. Természetesen lehetőség van városnézésre, vásárlásra, alkalmanként síelésre, de a szarajevói szórakozóhelyeket SFOR katona nem látogathatta. Ezért a parancsnok másfél-kéthavonta mindenkit elküldött szabadságra. Az utazást saját járművükkel oldották meg, Szolnok és Szarajevó között közlekedett a kontingens autóbusza.

Aztán ott volt a „vigalmi negyed”: volt ott olasz pizzéria, hagyományos étterem, barbecue bár, kávézók, sörözők. Nagyon szép hagyomány volt a bázison, hogy minden nemzet megszervezte a nemzeti napját, amire kölcsönösen meghívták egymást. A misszióba jelentkezés alapfeltétele volt az angol nyelv ismerete, így a kommunikáció nem okozott problémát. A magyar ételeknek mindig nagy sikere volt a külföldi katonatársak körében, pedig csak amatőr szakácsaik voltak…

A magyar század március 15-i nemzeti napjára is kaptam meghívást a nagykövetség munkatársaival együtt. Az étterem bejáratánál rögtön tudtuk, hogy hol vagyunk: nagy tábla figyelmeztetett: hétköznap este 6 után, szombat és vasárnap délután 2 után fegyverrel belépni tilos!

Kisebb méretű, viszont nagyon érdekes volt a pristinai magyar tábor, amit kb. egy évvel később volt szerencsém meglátogatni. Legközelebb ezt is megosztom veletek.  

Az írás rövidített változata a Népszabadság 2002. december 24-i számában jelent meg.

kiemelt kép: honvedelem.hu

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük