Repülőgépes evakuálás az ostromlott Szarajevóból

Szarajevó ostromának első heteiben, 1992. április 12-től május 3-ig majdnem ötvenezer embert evakuáltak a szerbek által körülzárt bosnyák fővárosból. A Jugoszláv Néphadsereg (JNA) tisztjeinek, katonáinak családjait menekítették ki. A kereskedelmi légitársaságoknak akkor már repülési tilalom volt,  az akciót egy Boeing 707-es cargos géppel bonyolították, amit akkor mindenki csak úgy emlegetett, a “Kikaš”.

A Boeing 707-es “Kikaš” története

Nem mindennapi a repülőgép története.

1991. augusztus 31-én a Jugoszláv Néphadsereg légiereje leszállásra kényszerítette a zágrábi Pleso repülőtéren az Uganda Airlines Boeing 707-es típusú repülőgépét. A repülőgépet és a 19 tonna fegyvert elkobozták, a gépen utazó és a finanszírozó horvát-kanadai Anton Kikašt letartóztatták.

Kikaš szerint az akkori legfőbb hatóságokhoz közel álló horvátországi emberek árulták el.

„Az egész Torontóban kezdődött, amikor megtudtam, hogy a horvát rendőröknek illegálisan kellett lőszereket vásárolniuk, golyónként két márka ellenében, hogy akcióba lépjenek. Elhatároztam, hogy teszek valamit.

A torontói horvát közösség korábban küldött pénzügyi segítséget, de most fontos volt a fegyverek beszerzése is. A horvát belügyminisztériummal egyeztetve ajándék volt. Horvátországnak.(…)

Már a célállomás, Ljubljana közelében voltunk. A várost a horvát belügyminisztérium és a szlovének közötti megegyezés alapján jelölték ki. Közel voltunk az Adriai-folyosóhoz, a belgrádi repülésirányítás hívta a pilótát és kérdezte a célállomásról és a rakományról. A pilóta azt válaszolta, hogy Ljubljanába repül, holott azt kellett volna mondania, hogy Trieszt a célállomás.

A repülési tervben ugyanis az volt megadva, és a gépnek Rijeka közelében problémát kellett volna jelenteni és kényszerleszállást végrehajtani Ljubljanában. Az ugandai pilóta később elismerte, hogy tévedett, amikor Trieszt helyett Ljubljanát mondta a belgrádi irányításnak”– mesélte huszonöt évvel később Anton Kikaš.

A 707-es katonai lajstroma 73601, polgári lajstromjele YU-GAF volt, de mindenki csak Kikašnak hívta.

Az evakuálás

A pilóták között volt Stevan Popov kapitány, a JAT pilótája, a jugoszláv légierő tartalékos tisztje, aki 40 ezer embert evakuált Szarajevóból Belgrádba a művelet során.

Naponta ötször-hatszor repült Szarajevóba. Az emberek a gépen a padlón kuporogtak, összezsúfolva, mint a heringek, de hálásan, hogy megmenekülnek a háború elől. Egy-egy fordulóval 400-500 embert tudtak elvinni.

1992. május 2-án Popov kapitánynak tizenhat járata volt a Batajnica-Szarajevó-Batajnica útvonalon. Azon  a napon mintegy négyezer embert menekítettek ki.

Itt meg kell jegyeznem, hogy az volt a nap, amikor a szerb hadsereg az első, összehangolt, pusztító támadást intézte a város ellen, ahol az ostrom még közel négy évig tartott.

Popov kapitány évekkel később újságíróknak mesélt el két hihetetlen történetet az evakuálás időszakából.

Az elsőben a kapitány az általános zűrzavarban észrevett két gyermeket. A tízéves forma kisfiú bőröndöt tartott az egyik kezében, a másikkal a húgát fogta. A tömeg a falhoz szorította őket.

 „A szarajevói repülőtérig eljutni egy kaland volt. Akiknek sikerült, azoknak már nem volt esélyük visszafordulni. Akkor véletlenül, a szemem sarkában megláttam két kisgyereket. Valószínűleg tudták, hogy ebben a tömegben esélyük sincs, hogy eljussanak a repülőgéphez. Néztem őket még egy kicsit, várva, hogy megjelennek a szüleik, vagy valaki felnőtt. De ők egyedül voltak.

Némán, egymás kezét fogva álltak. Szíven ütött ez a jelenet és úgy döntöttem, hogy odamegyek hozzájuk. Kérdeztem tőlük, hogy hol vannak a szüleik? Rám néztek, és nem válaszoltak. Néhány pillanattal később a fiú felbátorodott és azt mondta: „Árvák vagyunk. Nincs senkink. A szüleink meghaltak Szarajevóban. Szeretnénk felszállni a repülőre, vannak rokonaink Szerbiában, Stara Pazovában…

Azonnal megragadtam őket, a kislányt a karomba vettem, a fiút kézen fogtam és elindultunk a repülőgép felé a tömegen keresztül. Az emberek lökdöstek, kiabáltak velem, de tudtam, hogy nyugodtnak kell maradnom, pedig belül folytak a könnyeim. A lelkemben gyűlt a háború minden szenvedése, fájdalma, átka.

Nehezen tudtam utat törni a tömegben, aztán egyszer csak valaki mögöttem azt kiáltotta: Engedjék a pilótát! Ő a gép kapitánya! És a gyerekek pilótafülkében voltak közvetlenül a lábam mellett, egészen addig, amíg leszálltunk Batajnicán.”

Nem kevésbé volt emlékezetes számára, amikor egy anya a zűrzavarban a gépen, már repülés közben vette észre, hogy a kisfia nincs az utasok között. Pánikrohama lett, és mindent elmondott Popov kapitánynak. Ahogy a következő járat megérkezett a szarajevói repülőtérre, a teljes személyzet a fiút kereste. Meg is találták, gondtalanul játszott a repülőtér épületében, azt gondolva, hogy az édesanyja ott van valahol a közelben. Ő is a pilótakabinban utazott Batajnicára.

Ugyanezen év júniusában Stevan Popov még visszavitte Stockholmból Belgrádba a jugoszláv labdarúgóválogatottat úgy, hogy a svéd hatóságok nem akartak engedélyt adni a gépüknek sem a tankoláshoz, sem a felszálláshoz.

De ez már egy másik történet.