Szarajevót védő szerb tábornok halálának évfordulóján

Két évvel ezelőtt, 2021. április 8-án 84 éves korában hosszú betegség után halt meg Jovan Divjak. Egy szerb tábornok, aki Szarajevó védelmét vezette. Belgrádban született, a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) tisztje volt.  

Az 1960-as években hadnagyként érkezett Szarajevóba.  1991-ben, nem sokkal a háború előtt egy katonai bíróság elítélte, amiért hivatalosan dezertált és csatlakozott a Bosznia-Hercegovinai köztársaság hadseregéhez. A szarajevói katonai akadémia egykori diákjai az egyik legjobb tanárként emlékeznek rá, a szarajevóiak ma is szuperlatívuszokban beszélnek róla. Nemcsak hogy Szarajevóban maradt, ő volt a szerb, aki Szarajevó más szerbekkel szembeni védelmének parancsnoka lett. Szimbolikus jelentőségű. Bosznia muzulmánok uralta hadsereg parancsnokságának egyetlen szerb tagja a százezer ember életét követelő háborúban.

Ne lőj!

1992. május 3-án késő délután mondta ezt egy ENSZ páncélozott járműre felmászva, és próbálta ílymódon sikertelenül megakadályozni, hogy lőjenek a városból visszavonuló JNA katonákra. Az előző nap Lisszabonból hazatérő Alija Izetbegović elnököt és kíséretét a repülőtéren a szerbek elfogták és a Lukavica laktanyába vitték. Elengedésének feltétele volt, hogy a JNA városban állomásozó alakulatának tagjai és a családtagok szabadon elhagyhassák a várost. Erről megállapodás született a két fél és az UNPROFOR között. Igyekeztek a fegyveresekhez eljuttatni a felszólítást a tűzszünetről, ám ez elég nagy nehézségbe ütközött, mivel a szerbek május 2-án általános támadást indítottak a város ellen, lebombázták a postát, az energiaszolgáltató állomásokat, a fél város áram nélkül volt, a másik fele a bombázásoktól félve az óvóhelyeken, pincékben tartózkodott.

Így indult el a konvoj és a Dobrovoljačka utcában a boszniai erők tüzet nyitottak rájuk. Divjak egy hangosbeszélőn kiabálva próbálta csillapítani a helyzetet. Az összetűzésnek hat halálos áldozata volt.   

A háború vége felé más területen kezdett el dolgozni, mert a parancsnokság egyes tagjai országos nyomásra már nem bíztak benne. „Már nem volt annyira szükségük rám.” Ezért 1994-ben létrehozta az „Oktatás építi Bosznia-Hercegovinát” elnevezésű jótékonysági szervezetet a háborúban az egyik vagy mindkét szülőjét elvesztő gyerekek megsegítésére.   

A háború után a hadseregtől nyugdíjba ment és teljes erővel a humanitárius munka felé fordult.

Egy ember, aki nem ehhez a világhoz tartozott

“Rendkívül kifinomult ember volt, úriember a szó valódi értelmében. Példa arra, amit tisztnek és úriembernek neveznek – monda róla egy szarajevói a BBC-nek. – Igazi kulturális munkás. Nem lehetett olyan kiállítás vagy kulturális esemény, ahol ne lett volna ott. Az emberek körbevették, megölelték.”

A szerbek továbbra is árulónak tekintették, a szerbiai ügyészség vádat emelt ellene a visszavonuló JNA konvojjal összefüggésben, és elfogatóparancsot adott ki. Ennek alapján 2011-ben Bécsben letartóztatták. Egy osztrák bíróság azonban szabadon engedte azzal, hogy nem tudják garantálni ügyének igazságos tárgyalását Szerbiában. Két évvel később a hágai nemzetközi bíróság úgy döntött, hogy nincs alapja a vádelemelésnek Divjak ellen.

Mítosz marad, Szarajevó ikonja

Az „Oktatás építi Bosznia-Hercegovinát” Egyesületnek Jovan Divjak 27 éven át volt a vezetője. A szervezet abban is különbözött az országszerte működő más hasonló humanitárius egyesülettől, hogy míg azok jellemzően a mártírok, a harcban elesettek gyermekeit karolták fel, addig ők minden félárván, árván maradt gyermeket befogadtak. Azokat is, akiknek a szüleit például fogolyként, vagy éppen menekülés közben ölték meg. Vallásra, nemzetiségre, státuszra való tekintet nélkül támogatnak.

Évente többszáz ösztöndíjasuk van. Az elmúlt közel három évtizedben több mint hétezer gyerek tanulhatott ösztöndíjasként Európa 18 országában, Kanadában és Uruguayban. Évről-évre táborokat szerveznek, ahol a gyerekeket a sokszínűségre és a tolerancia elfogadására tanítják. „Olyan fiatalokról van szó, akiknek vallásra, nemzetiségre vagy bármilyen más hovatartozásra való tekintet nélkül együtt kell dolgozniuk és együtt kell élniük” – mondta Divjak egy interjúban.

Az Egyesület állami részvétel nélkül, csak az adományozók támogatásával működik. Az átlagos havi ösztöndíj 30-50 euró, de munkájuk nem csak a pénzről szól. Erkölcsi támogatást nyújtanak minden gyereknek. Divjak tisztában volt vele, hogy sok gyereknek problémái lesznek a háború után a poszttraumás stressz zavarral.

2003 óta az Egyesület nem csak a háborúban egyik vagy mindkét szülőjét elvesztő gyerekeknek, hanem az egyedül maradt szülőknek is igyekszik segítséget nyújtani. A projektben résztvevők összetétele mára kicsit megváltozott. ma már több a kisebbséghez tartozó. Romák, speciális igényű gyerekek és mások, akik nehéz körülmények között élnek. Magas a munkanélküliség, a szegénység és ezek a gyerekek is sok traumával szembesülnek.

Kritikus hang

Jovan Divjak nem volt elégedett Bosznia helyzetével évtizedekkel a háború vége után. Úgy látta, hogy a fiatalok körében nagyobb a gyűlölet, mint a háborút túlélők között. Véleménye szerint az egyik legnagyobb probléma az ország oktatási rendszere. A tíz kantonban és a két országrészben különböző tematika szerint tanítanak, ezek sokszor nemzeti nézetekhez kötődnek. A boszniai Szerb Köztársaságban a gyerekek nem a Bosznia elleni agresszióról tanulnak, hanem polgárháborúról, ami a szerb terület megvédéséről szólt. Nem a népirtásról beszélnek, hanem a NATO szerbiai agressziójáról. A bosnyákok agresszióról, népirtásról  beszélnek, helyesen, de elfelejtik, hogy a bosnyák oldalon is elkövettek bűncselekményeket.

Ne pucaj! – Háborús napló

Pontosan egy évvel a halála után mutatták be posztumusz a Ne pucaj! című könyvet. Megjelenését az Egyesület egykori ösztöndíjasai valósították meg, ők rendezték nyomda alá, ők „küzdöttek” a sok helyen olvashatatlan kézírással, és egyeztették még a szerző életében mondatról-mondatra.

Divjak halála után is folytatják a munkát. Az Egyesület továbbra is segíti a rászorulókat, a fogyatékkal élő gyerekeket, a roma gyerekeket és a tehetséges fiatalokat.

„Mítosz maradt. Szarajevó ikonja azoknak az embereknek a körében, akik Boszniát multinacionálisnak képzelték.”