Családi,  Repülős

Várna 1985

Az ember keres valamit és egészen biztos, hogy olyan akad a kezébe, amire nem is gondolt. Mint például egy fénykép Várnából, ami becsúszott két album közé.

 

A kép 1985-ben készült a bolgár tengerparti városban, ahol a nyári szezonban dolgozott a férjem, mi pedig a maléves autó mellett alig észrevehető kb. 98 cm-es 20 hónapos lányunkkal osztoztunk “sanyarú” sorsában. A munka tenger sok volt (ezt azért a tengerparti városra jól kitaláltam), de tényleg úgy jártak az 54-esek a bolgár tengerpartra teletömve szakszervezetis nyaralókkal, mint ahogyan évekkel később mondta a 767-es típus főpilótája, miszerint „úgy járunk New-Yorkba, mint a villamos”. De ez egy másik történet.

Magyar turistának lenni nagyon jó volt akkor Bulgáriában. A helyiekhez képest tele voltunk pénzzel, a tengerparton mindent lehetett kapni, meleg grillcsirkét és hideg sört (nem fordítva!), de mi nem turisták voltunk, hanem egy fél évig lakosság, annak minden előnyével és hátrányával együtt. A félreértések elkerülése végett, ugyan elég kevés látszik a házakból, de ez a lakótelep nem a város szélén volt, hanem a belváros közvetlen szomszédságában.   

Előny most hirtelen nem sok jut eszembe, de azért a későbbi Romániához képest számos akadt: közel volt a tengerpart, bátran sétálhattam és beülhettem egy cukrászdába a lányommal, játszótérre járhattunk, az emberek kedvesek voltak velünk, és nem utolsó sorban nem volt nyelvi nehézségünk. A férjem is, én is jól beszéltünk oroszul, a kommunikáció nem okozott gondot.  

A nyolcadik emeleten laktunk, aki ismeri az ottani viszonyokat, biztosan tudja, hogy a liftnek nem volt belső ajtaja, na, ettől már rosszul voltam, úgy szorítottam a gyerek kezét, hogy mozdulni sem tudott szegény. Később ez már nem jelentett problémát, mert nem szálltunk be a liftbe, csak gyalog közlekedtünk. Nem azért, mert ennyire sportosak voltunk (a húszhónapos különösen nem), de életbe léptették a “rezsimet”, ami azt jelentette, hogy két óránként két órára kikapcsolták a villanyt, de nem tudtuk, hogy a város melyik részében. Így a frász tört ki, nehogy benn ragadjunk, ezért inkább lépcsőztünk! Naponta legalább kétszer, de néha többször babakocsival, szatyorral, gyerekkel. Óriási volt! 

Egy baráti család éppen látogatóban volt nálunk, amikor a mi házsorunkban elvették a villanyt, de a szemben lévőben nem. Mire a barátunk: mi van, itt senki nem hívja az elektromos műveket? Na, ezen utána még hónapokig röhögtünk a sötétben, hogy mi van, senki nem hívja az elektromos műveket? 

Ültünk a sötétben esténként, feltett lábakkal, mert ha visszajött a villany, a csótányok csak úgy menekültek, dobáltuk ki a hűtőszekrényből az áramkimaradás miatt tönkrement ételeket, jártuk a várost, a piacot, igyekeztünk abból gazdálkodni, ami van. Aztán rászoktunk az éttermekre, mert azért a bolgárok arra nagyon nagy súlyt fektettek, hogy a tengerparton mindent lehessen kapni. 

De élveztük. Fiatalok voltunk, vidámak, a nap sütött, a tenger nagyon jó volt, jöttek a barátok, volt, hogy a 32 négyzetméteres lakásban nyolcan laktunk. De ez sem számított. 

Jó visszaemlékezni rá. És ahogy a képet nézem, az jut eszembe, kár, hogy a gyerekek olyan gyorsan megnőnek. 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük