Felderítő úton Szarajevóban 1999-ben

A blogom neve ugyan Történetek a Balkánról, de azért odaírtam, hogy egy kicsi légiközlekedést biztosan bele fogok csempészni, mert az egykori nemzeti légitársaságnál eltöltött hosszú évtizedeink jó része is a Balkánhoz kötődik, Bulgáriához, Romániához, Bosznia-Hercegovinához és Koszovóhoz.

A szarajevói háborús alagút egyik kommentelője azt írja, hogy egy muzeális értékű képe van, mert ahogy a bejáratnál fotózott, rákerült a képre a repülőtér egy része is, rajta a Malév géppel. Én is büszkén őrzöm azt a fényképet, amin a Malév repülőgép várakozik a szarajevói repülőtéren.

 
A férjem építette fel a Malévet Szarajevóban. Egy aktatáskából kezdve lett a vonalhálózat egyik legjobban teljesítő járata. Erről majd egy kicsit később.

Még előtte 1999 nyarán kimentünk terepszemlére. Kétezer méter magas hegyek között, vakító napsütésben szálltunk le a bosnyák fővárosban. Nagykövetség már 1997 óta volt Boszniában, ezért az ő segítségüket kértük a szállásfoglalásban, de arra álmunkban sem gondoltunk, hogy a repülőtéren Kocsis Kálmán nagykövet fog várni minket a következő szavakkal: „maguknak már rég itt kéne lenniük”.

A barátságos fogadtatás ellenére a repülőtér látványa sokkoló volt, különösen annak ismeretében, hogy néhány héttel azelőtt a közép-kelet-európai országok kormányfőinek tanácskozására rendbe hozták. Még így is iszonyúan nézett ki, magán viselte a háború nyomait, az egész épületet megülte a nehéz égésszag, a falak néhol feketék voltak, mennyezet nem volt, a vastag csövek, vezetékek szabadon lógtak. Ezt a nagyon lerobbant terminált aztán néhány hónap alatt a norvégek anyagi és technikai segítségével felújították, ám hamarosan az is kicsinek bizonyult.

De térjünk vissza 1999 nyarához. Leszálltunk és rögtön ezután ért az első meglepetés. Nem jött busz a géphez, hanem az addig csak filmen látott módon, gyalog mentünk az épületbe. Milyen nevetséges ez ma már, a low cost légitársaságok szolgáltatásainak ismeretében! Az épületben három határőrfülke fogadta az utasokat, az egész egy lepusztult, vidéki vasútállomásra emlékeztetett.

A repülőteret akkor a francia SFOR alakulatok őrizték, akik honvágyukat enyhítendő, az egyik barakkra egy Champse Elysée utcatáblát szegeztek ki. Természetesen katonai kézben volt a légiforgalmi irányítás is, a katonai gépek még évekig elsőbbséget élveztek.

A repülőtér a háború alatt első számú célpont volt, lőtték minden irányból. A legsúlyosabb károkat is a közeli lakótelepek szenvedték el. Mire azonban megindult a rendszeres légi forgalom, a békefenntartók az egész területet megtisztították az aknáktól, fel nem robbant gránátoktól, kiégett roncsoktól. Egyetlen eset volt még 2000-ben, amikor menetrendszerinti járatot aknák miatt törölni kellett. Az történt, hogy egy idős bácsi a repülőtér melletti telkén a lekaszált füvet akarta elégetni, amikor a földjén aknák robbantak. A nemzetközi békefenntartók aknamentesítő osztaga lezárta a területet és biztonsági okból lezárták a repülőteret is. Hál’ Istennek senki nem sérült meg, a bácsi se.

Mindent azonban nem tudtak elszállítani a polgári közlekedés megindulásáig, egy szerencsétlenül járt IL-76-os repülőgép még évekig vesztegelt a gurulóút mellett egyes Malév pilóták nem kis gyönyörűségére. Ők addig-addig sóvárogtak, hogy a férjem az SFOR engedélyével néhányukat kivitt a pálya mellé vontatott géphez, hogy lefényképezhessék, netán szuvenírt gyűjtsenek róla.

A repülőtér megrázó élménye után a szálloda kellemes olt. A városközpont felé kb. félúton, a Pofalici negyedben, a Hotel Italiaban foglalt nekünk szobát a nagykövetség. Kellemes, kulturált, kedves hotel volt szívélyes személyzettel. Ami, mint Malévesnek rögtön feltűnt, az osztrák légitársaság nyomasztó jelenléte volt. A portát, a társalgót, a szobákat, sőt az éjjeli szekrényeket mindenütt az Austrian Airlines járatait ismertető reklámanyag lepte el. Kezdtem érteni a nagykövet úr első szavait.

Miután átöltöztünk, gyalog indultunk a városba. Na, akkor ért a második sokk. A Tito laktanya látványa. Az épületnek nem volt egyetlen ép ablaka sem, egyetlen négyzetméter sem a falon, amin nem volt golyónyom, a tető fele hiányzott, mindenütt homokzsákok és szögesdrótok voltak. A golyótépte, rozsdás kerítés mentén sétáltunk a belváros felé, ahol már egészen más kép fogadott.

Két napot töltöttünk Szarajevóban, ismerkedtünk a várossal, a hangulatával és úgy határoztunk, hogy vállaljuk a boszniai kiküldetést a két gyerekkel együtt.