Sirályok

Néhány napja még vízitaxival utaztunk Thessaloniki és Neoi Epivates között, és a hajónkat sirályok tucatjai követték. Nem vitás, hogy gyönyörűek, ahogy a kék víz és a kék ég között repülnek a fehér madarak, de nekem mégis a régi, bulgáriai félelem jutott eszembe. 

1985 nyári menetrendi időszakát Bulgáriában, Várnában és Burgaszban töltöttük. Laci a Malév állomásvezetője volt a két városban, mi is kiköltöztünk az akkor egy éves és nyolc hónapos Ágival. Itthon már gyalogolt, gond nélkül elsétáltunk Zuglóban a boltba, a játszótérre, bebuszoztunk az anyuékhoz a Körútra. Gondoltam, ha itthon nincs szükség a babakocsira, Bulgáriában sem lesz. De Ági nem így gondolta.

Elmentünk Várnában is sétálni, jött is szépen, de aztán ölbe kéredzkedett. Egy ideig vittem, később átadtam az apjának, aki egy idő után letette, hogy Ágika, gyere szépen gyalog. De Ágika sem szépen, sem csúnyán nem jött, csak állt. Mi egy darabig győzködtük, aztán elindultunk, botoran arra gondolva, hogy majdcsak jön utánunk. Nos, nem jött. Állt, mint a cövek, szerintem még toppantott is, és akkor sem mozdult, amikor már nem látott minket. Tiszta pánikban visszarohantam, hogy jaj, valaki nehogy felkapja, hát van ennek a gyereknek két szülője is!

Ilyen előzmények után viharos gyorsasággal hazarepültünk Pestre a babakocsiért. Kivittük, visszaállt a világ rendje, Ági békésen nézelődött a babakocsiból, bementünk egy-egy boltba vásárolni, minden gömbölyű volt. A bulgáriai élelmiszer ellátás akkor a budapestihez képest nagyon szegényes volt, de a pékségekben finomságokat lehetett kapni. A lakás közelében is volt egy, minden nap betértünk, vettem Áginak egy perecet, vagy kiflit, amit aztán a séta alatt a babakocsiban békésen elmajszolt. Tettük ezt mindaddig, amíg nem találkoztunk a lakás bolgár tulajdonosnőjével, aki szigorúan rám szólt, hogy soha ne adjak a gyerek kezébe semmi ennivalót, mert a városban élelemre vadászó sirályok megtámadhatják. Voltak ebből súlyos balesetek, ne kísértsük a sorsot. Nekem több se kellett, utána már a szemetet sem mertem levinni a konténerhez, aminek a tetejét mindig ellepték a sirályok.

Belém égett ez a félelem, és egyáltalán nem alaptalanul. Két évvel ezelőtt, amikor ugyancsak Bulgáriában voltunk, a szálloda nyári reggeliző teraszán a sirályok a vendégek tányérjára lecsapva vették magukhoz a pirítós kenyeret. Ezt látva, többet nem ettünk a teraszon.

Ha bárhol látom ezeket az egyébként nagyon szép madarakat, igyekszem biztonságos távolságban maradni, ahogy most a hajón is.  Ugyanazt a feszültséget éreztem, hogy 1985-ben Várnában. És most is elgondolkoztam: vajon mi változtattuk ilyen agresszívekké ezeket a madarakat? Mi vettük el az életterüket és alakítottuk „büféasztallá”, vagy mindig is ilyenek voltak?