Családi,  Hét év Romániában

Két mázsa tűzifa Bukarestben – avagy “elvesszük a fát a lakosság elől”

Itt a fűtési szezon, és van, ahol a fűtőanyag a tűzifa. A hideg évszak közeledtével gyakran eszembe jutnak a bukaresti telek, és eszembe jut a két mázsa tűzifa.

1986 telén még csak kapkodtuk a fejünket, viszonylag friss kiküldöttként próbáltunk berendezkedni, megtanulni a romániai életet. Szép, nagypolgári lakásunk volt központi fűtéssel, a háznak saját gázkazánja volt a pincében. A lakás dísze volt a kandalló, a kéményét azonban az elődünk a hideg miatt befalaztatta. Bukaresti tapasztalat híján kezdetben sajnáltuk, mert elképzeltük, ahogy a filmekben is, milyen szép lenne a kandallóban lobogó tűz! 

Szép, nagypolgári lakásunk volt központi fűtéssel.

A hálószobában lévő cserépkályha viszont egy cseppet sem dobott fel minket, a lakás tartozékának, de nem használandó tárgynak tekintettük. Engem a gyerekkoromra emlékeztetett, amikor a körúton a kapuban kellett állnom és strigulázni, hány kosár német brikettet és fát hordanak be a pincénkbe a szenesek. Segítettem felhozni tüzelőt, de szeretni nem szerettem, mert féltem lent a pincében. Mi már hozzászoktunk a kényelemhez, a cserépkályhát csak szobadísznek vettük, és úgy gondoltuk, hogy a kandallót is tulajdonképpen csak hangulatjavítóként használnánk.

Aztán beköszöntött az első telünk Bukarestben, és megtanultuk, hogy hol lakik a jóisten. A városban finoman szólva is akadozott a gázszolgáltatás. Ha volt, az részlegesen, és nagyon rossz hatásfokkal. A hatalmas öntöttvas radiátorokat alig tudta felfűteni, a szép, nagypolgári lakásban 8 fok volt. A fürdőszobát tudtuk megfelelően felmelegíteni, ott a hároméves Ágit jól beöltöztettem, mint egy kis eszkimó, úgy feküdt le. Volt persze hősugárzónk, de pont a lakás méreténél fogva csak a közvetlen közelben adott némi meleget.

A nagykövetség segített a családoknak, kaptunk olajradiátorokat, aminek nagyon örültünk, ám az elektromos hálózat nem bírta, a vezeték kigyulladt a falban, leverte a biztosítékot, nem volt igazi megoldás.

Fagyoskodva telt az első telünk, a másodikra már felkészültünk. Eldöntöttük, hogy kihasználjuk a cserépkályhát, és legalább egy szobában normális meleget csinálunk. Tájékozódtunk és megtudtuk, hogy az ODCD-től, az ottani diplomata ellátótól lehet fát igényelni. Ezt is tettük. Bementünk az irodába és mondtuk, hogy tűzifát szeretnénk. Nos, nem fogadtak minket kitörő örömmel, első körben simán elutasítottak, de nem hagytuk magunkat. Ismét elmentünk, ismét elmondtuk a kérésünket. Kisebb siker volt, hogy nem egyenesen ráztak le, hanem elküldtek egy városszéli tüzelőanyag telepre.

Kiautóztunk, elmondtuk jövetelünk okát. Beszéltünk már románul, de azért csak a süket nem hallotta ki, hogy külföldiek vagyunk. Az ügyintéző kerek-perec megmondta, hogy nem ad tüzelőt, mert „elvesszük a fát a lakosság elől!” Na, itt borult el az agyam, már napok óta küzdöttünk ezzel a kérdéssel, végre átverekedtük magunkat a diplomata ellátón és akkor egy tüzépes fogja azt mondani, hogy nem? Azt válaszoltam neki: „nagyon sajnálom, de pillanatnyilag és még néhány évig mi is lakosság vagyunk, és addig nem megyünk el, amíg nem kapjuk meg a fát!” Szó szót követett, végül is kaptunk két mázsa fát.

Eljött az idő, meghozták a tüzelőt! Egy teherautó betolatott a ház kis udvarára, és leborított két mázsányi rönk fát! Nem hittem a szememnek! Azt gondoltam, hogy ez valami vicc, direkt minket tüntettek ki vele, de a szomszéd mondta, hogy nincs tévedés, ez a tűzifa!

Summa summárum, végül is jó buli volt felaprítani a fát, és 1987 telén a hálószobát jó melegre felfűteni néhány alkalommal. Mert azért két mázsa tűzifa nem olyan sok, de a semminél mégis sokkal több.

A nagykövetség segített a családoknak, kaptunk olajradiátorokat.

A Kárpátok géniusza a nyolcvanas években nagyon elégedett volt magával, hogy az ország államadósságát visszafizették. Hogy azt milyen áron tették, az egyáltalán nem érdekelte. Hogy az emberek milyen méltatlan helyzetben voltak, milyen körülmények között éltek, az stílszerűen, hidegen hagyta. Hogy elektromos fűtőberendezéseket egyáltalán nem lehetett kapni, igaz a hálózat sem bírta volna a működtetésüket. Hogy akinek olyan szerencséje volt, és még volt cserépkályhája, az tüzelőanyagot nem kapott bele. Voltunk olyan lakótelepi lakásban, ahol a szobában körbe ment egy cső, és azon lyukakon át szabadon égett a gáz. Ez volt a fűtés! Minden módon igyekeztek meleget csinálni, és a tízemeletes házak ablakain dugták ki a kályhacsöveket. De nem volt államadósság!

Aztán egy hideg téli napon a kedves vezetőt az emberek elzavarták a hatalomból.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük