Utcanevek viszonossági alapon

Egy utca neve olyan, mint a márkaépítés. Elmeséli egy hely, egy város vagy ország történetét. Míg néhány európai város békében él a múltjával, másokban az utcanevek megváltoztatása viharos reakciókat vált ki. Az egykori Kelet-Berlinben a fal leomlása után évtizedekkel is sok utca még mindig a régi nevét viseli, mert úgy veszik, hogy ez az ötvenéves kommunista uralom különleges emlékműve. A balkáni országok ezzel szemben nagy számban sürgették, hogy a lehető leghamarabb megszabaduljanak a szocialista örökség ezen jeleitől. 

Romániában és Bulgáriában az utcák átnevezése meglehetősen egyszerű volt. Két alapelvet vettek figyelembe, egyrészt eltávolították azokat a neveket, amik a diszkriminált kommunista rezsim előtt tisztelegtek, másrészt visszatértek a két világháború közötti időszak úgynevezett “aranykorához”. Ilyen volt például Romániában Ion Antonescu marsall, akinek uralma alatt a második világháború idején zsidók és romák tízezreit deportálták és gyilkolták meg. 1990 után sok utcát neveztek el róla, a románok egy részének szemében ő továbbra is nemzeti hős. Ezeknek az utcáknak a nevét azonban 2003-ban újra meg kellett változtatni, mert életbe lépett Antonescu nyilvános megjelenítését tiltó törvény.

Azzal együtt, hogy Belgrád is egy volt kommunista ország fővárosa, az utcanevek változásai különböznek a térség többi országáétól. A milosevići rezsim miatt Szerbia áttérése a kommunizmusról nem volt annyira egyértelmű és egyszerű, ezért a belgrádi utcanevek kérdése összetettebb, mint a legtöbb szomszédos országban. Momo Kapor író tréfásan meg is jegyezte, hogy Belgrádban rövidebb idő egy új utca felépítése, minthogy megegyezés szülessen a nevéről.

Tito nevének eltüntetése az utcanévtáblákról 1992-ben, Jugoszlávia szétesésével kezdődött. Ezzel a lépéssel az önállósodott országok még inkább ki akarták fejezni távolodásukat az egykori Jugoszláviától. Horvátországban Franjo Tudjman volt elnök határozott kérésére a kormányzó Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) szinte az összes utcanevet megváltoztatta, aminek bármi köze volt Jugoszláviához, vagy a baloldali örökséghez. Belgrád sem őrzi a volt elnök emlékét utcák vagy terek nevében, Szarajevóban ezzel szemben a várost átszelő fő közlekedési út továbbra is a Marsala Tita. A függetlenség megszerzése után a boszniai főváros számos utcáját átnevezték, kihangsúlyozva a bosnyák közösség elsődleges fontosságát a városban az 1992–1995 közötti háború után.

A legfrissebb bejelentés Belgrádból származik. Megváltoztatják azoknak az utcáknak a nevét, amik a „volt Jugoszlávia köztársaságainak földrajzi neveit” viselik. Vannak azonban köztük olyanok, amiknek az elnevezése sokkal régebbi, mint a korábbi állam, nem kevés a 19. század végétől viseli a nevét. Most, 130 év után ezeket a neveket megváltoztatják, ami inkább érthetetlen, mint logikusan magyarázható, hacsak nem fogadjuk azoknak a véleményét, akik szerint ez az újabb névváltoztatás a nacionalizmus konszolidációja, remek lehetőség arra, hogy az országot sújtó égető problémákról elterelje a figyelmet. Újabb kísérlet történelmi tisztogatásra, a nemzeti büszkeség táplálására.

Vannak sokan, akik azt gondolják, hogy Belgrád egy jó nagy kört írt le az utcanevek átnevezésében. A második világháború után számos, a szovjetekhez kapcsolható névtáblát avattak, ezeket aztán a két ország közötti elhidegülés során lecserélték, majd Jugoszlávia felbomlása után az utcák elnevezésével foglalkozó bizottságok a két világháború közötti időszakból választottak neveket, és most a kör bezáródni látszik. A közelmúltban megkezdődött a vita az orosz nagykövet javaslatáról, miszerint tiszteletből nevezzenek el néhány utcát a szovjet felszabadítókról. 

Belgrádban 1893-ban nevezték el először hivatalosan az utcákat a város 1885-1914 közötti európaiasodása és városiasodása részeként. A 19. század végén listába vett kétszáz utcanévből nyolcvan balkáni topográfiai nevet viselt, akkor az egyetlen külföldi névadó Riga od Fere (Riga Velestinac) görög költő, forradalmár volt. A névadásban fontos szerepet játszik a nemzeti identitás. Az utcák csaknem 10 százaléka a dicsőséges múlt eseményeihez köthető, a nevek több mint 70 százaléka a nemzeti történelem kulcsszereplőit jeleníti meg.

A belgrádi utcák legtöbbjét férfiakról nevezték el, egy kimutatás szerint tízszer több utca viseli férfi nevét, mint nőét. Ez olyannyira szemet szúrt, hogy a nemek közötti egyenlőség védelmével foglalkozó ombudsman is napirendre tűzte a kérdést. Akik nő létükre mégis utcanévtáblára kerülhettek, leginkább híres férfiak anyái vagy feleségei voltak. Ha az ombudsman kezdeményezését elfogadják, akkor utcát neveznek el többek között az első szerb női pilótáról, a szerb irodalom első női regényírójáról, vagy az első női állatorvosról. 

A mostani névváltoztatást a belgrádi alpolgármester szerint az is indokolja, hogy “nem normális”, hogy Belgrádnak van Hrvatska, Zagorska, Zagrebačka vagy Zadarska utcája, vagyis utcák viselik olyan városok neveit, ahol viszont nincs Belgrád utca. Szerinte ennek „viszonossági” alapon kéne működnie. A volt jugoszláv tagköztársaság utódállamai fővárosai közül Podgoricában és Szkopjéban van Belgrád utca. A reciprocitás elve alapján a Ljubljanska utca Belgrádban valószínűleg megmenekül, mert a szlovén főváros polgármestere támogatja, hogy utcát nevezzenek el a szerb fővárosról. A hírek szerint megmarad a Sarajevska utca is, ezt állítólag maga Aleksandar Vučić kérte a belgrádi elöljáróktól.

A nagy utcaátnevezéshez azért az is hozzá tartozik, hogy a legfrissebb, 2019. februári adatok szerint a szerb fővárosban mintegy ezer utca még névtelen. 

Hasonló a helyzet Albánia fővárosában, Tiranában, ahol sok utcának nincs és soha nem is volt neve. Problémák akkor merülnek fel, ha valaki egy névtelen utca lakójától kéri a címet. Ilyenkor általában a címek megkeresésének alternatív módszereit használják. Közeli ismert tárgyakra, épületekre, például minisztériumokra, iskolákra vagy emlékművekre hivatkoznak. A postai kézbesítőknek A/4-es, szalaggal összekötött papírlapra rajzolják fel a ezeket a címeket, feltüntetve a fontos épületek és építmények helyét, hogy elősegítsék a kézbesítést. A mentősök is szembesülnek ezzel a lehetetlen helyzettel minden alkalommal, amikor kimennek a terepre. „Ha nem találom a címet, akkor megpróbálom egyeztetni a beteggel, hogy jöjjön egy mindenki számára ismert helyre – mondja egy mentőtiszt. – Ha nem tud odajutni, akkor nem tudok mint tenni. De miattam még senki sem halt meg.”