Augusztus 20. Koszovóban
Nézném a királyi televízióban a vízi- és légi parádét, de nem jön. Már évek óta nem jön, most – nagyon helyesen – a koronavírus miatt nem, de azért hiányzik a régi. Mert én még ezen szocializálódtam, aztán még azután is volt, amikor már egyesek szerint nem is lehetett volna. Sőt, még olyan is volt, hogy a nemzeti légitársaság repülője húzott át a Duna felett. Emlékszem, annyi engedélyt kellett hozzá beszerezni, szerintem még a pilóták lábméretét is meg kellett adnunk.
Nézhetném a katonai eskütételt, de mégsem, inkább előkerestem ezt az írást, mert még mindig mosolyogva gondolok arra a majdnem húsz évvel ezelőtti augusztus 20-ra Pristinában. Emlékszem, hogy a hétéves kisfiam a Duna TV-ben milyen csillogó szemekkel nézte a parádét (na, tessék, ő is ezen szocializálódott!). Mondjuk, szerencsénk volt, hogy éppen volt villany, és ment a TV, de ez egy másik történet.
Nem áprilisi tréfaként 2003. április elsején elindult a Malév menetrendszerinti járata Koszovóba és a férjem – ahogy szokott -, egy aktatáskával átment Szarajevóból, hogy beindítsa az állomást. Akkor a megcélzott utazóközönség a nemzetközi közösségek tagjai és a külföldön, elsősorban Észak-Európában és az észak-amerikai kontinensen élő albán diaszpóra volt.
Az első járat sokat tapasztalt kapitányát, L.Attila Fokker típusfőpilótát is meglepte, amikor a pristinai torony a bejelentkezéskor magyarul üdvözölte a járatot. A repülőtér irányítását a KFOR békefenntartók biztosították, ahol magyar légiforgalmi irányítók is teljesítettek szolgálatot. A Malév akkor az osztrák, a török, a szlovén, a svájci és a bolgár mellett a hatodik külföldi légitársaság volt, amelyik menetrendszerűen közlekedett Koszovóba. Az egykori jugoszláv tartományt súlyos harcok után 1999 júniusában Belgrád az ENSZ felhatalmazással és orosz részvétellel felállított KFOR erőknek kényszerült átadni és a szerb katonáknak két hét alatt el kellett hagyniuk a területet.
Pristina kopár hegyek között egy völgyben terül el, sehol egy fa, erdő, ezért minden poros, piszkos. A repülőtér környéke akkor elhanyagolt volt, a gurulóút mellett derékig ért a gaz és mindenütt, még a szántóföldeken is kommunális szemét, műanyag flakonok ezrei voltak. A repülőtéri bekötőúton állt egy kapu, ahol elhelyeztek egy ládát és volt felette egy tábla: a fegyverekben lévő lőszereket itt kérik kiüríteni! Harcedzett balkániként ezen én már meg sem lepődtem. A légikikötőt turbános indiai békefenntartók felügyelték, a jegykezelés teljesen automatizált volt, a fogadóépület azonban nagyon kicsi és minden kényelmi felszereléstől mentes olyannyira, hogy még egy üveg vizet sem lehetett vásárolni.
Nem volt könnyű hónapokig úgy élni, hogy mi hárman Szarajevóban, illetve Budapesten, a férjem egyedül Pristinában. Különösen Öcsinek hiányzott az apukája, ezért minden ellenérzésemet félretéve, ha csak alkalom volt rá, kiutaztunk. Már volt rendes lakás, erről is született egy írás, mert a Balkánon a lakásválasztásnak egész más kritériumai vannak, mint itthon. Öcsit egyáltalán nem érdekelte a mindent ellepő por, a kosz az utcákon, a végtelenségig ingerszegény környezet. Neki egy volt a fontos, hogy ott van az apja.
Azon az augusztus 20-án is együtt nézték a budapesti vízi- és légiparádét, hozzáértően megbeszélték a felvonuló repülők típusát, tulajdonságait. Szép nap volt.
