A daytoni békeszerződés

Huszonöt évvel ezelőtt, 1995. november 21-én írta alá az amerikai Daytonban Jugoszlávia, Horvátország és Bosznia-Hercegovina akkori elnöke a boszniai háborút lezáró békeegyezményt. A megállapodás megszületéséig nagyon keserves, hosszú évekig tartó, több mint százezer áldozatot követelő harc árán jutottak el a szembenálló felek. Sokan bírálják a szerződést, de abban mindenki egyetért, hogy ott és akkor többet és jobbat nem lehetett elérni. A legfontosabb az volt, hogy véget vessenek a további vérontásnak.

Az egyezmény egyebek mellett megteremtette az új, önálló Bosznia-Hercegovina alapjait, megalkotta alkotmányát, létrehozta a nemzetközi közösségek főmegbízottjának intézményét. Az országot két önálló részre osztották: 51 százalékban a Boszniai-Horvát Föderációra és 49 százalékban a Szerb Köztársaságra. A két tagállam saját elnökkel, parlamenttel és kormánnyal rendelkezik. Hogy a kép még bonyolultabb legyen, a Föderációt tíz kanton alkotja, mindegyik önálló kormánnyal. A kollektív államelnökségnek három különböző nemzetiségű – bosnyák, horvát, szerb – tagja van, akik rotációs rendszerben váltják egymást az elnöki poszton. Ugyancsak osztoznak a fővároson, Szarajevón is, ahol most van Szarajevó és Szerb Szarajevó.

Az egyezményt aláíró három volt jugoszláviai politikus közül már egyikük sincs életben, Slobodan Milošević a hágai nemzetközi bíróság scheveningeni börtönében még a tárgyalása ideje alatt halt meg.

Nem él már Richard Holbrooke amerikai diplomata sem, aki Clinton elnök személyes megbízottjaként tető alá hozta a megállapodást. Holbrooke történelmi szerepet játszott a boszniai háborúban. A békekötés előkészítése nem volt számára újdonság, mert tagja volt a Vietnam elleni háború végét jelentő párizsi békekonferencia amerikai delegációjának is. 1995-ben ő emelt a leghatározottabban szót az amerikai beavatkozás mellett Boszniában és ő kényszerítette a tárgyalóasztalhoz Miloševićet. Az 1998-ban megjelent Befejezni a háborút című könyvében azt írta, hogy az amerikaiak Boszniában voltak a legsikeresebbek.                    

Az Ohio állambeli Daytonban a közvetlen tárgyalások 21 napig tartottak. Október 31-én érkeztek meg a delegációk és november 1-jén ültek először a tárgyalóasztalhoz.

Dayton az első működőképes repülőgép megépítőinek, a Wright testvéreknek szülővárosa, a tárgyalásoknak az amerikai légierő Wright-Patterson légibázisa adott helyet. A hatalmas terület alkalmas volt arra, hogy a három delegációt teljesen elszigeteljék egymástól. A hivatalos tárgyalások a Hope Convention Centerben voltak, ahol minden terem egy katonai repülőgép nevét viselte. A három elnök két év után először volt ismét egy légtérben, a B-29-es teremben.

A 21 nap alatt az amerikaiak szembesültek az entitásokat közötti óriási feszültséggel, de azzal is, hogy egy beszélgetésben Milošević is és Izetbegović is azt mondta, hogy soha nem gondolták és nem akarták, hogy az események ilyen tragikussá fajuljanak.

A legnagyobb veszekedések Holbrooke visszaemlékezése szerint akkor voltak, amikor a tárgyalóteremben a térképek kerültek elő: hol húzódjon az entitások közötti határ? Mivel az elnökök közvetlenül nem nagyon beszéltek egymással – Tudjman és Milošević ordibáltak, Izetbegović nem szólt közvetlenül egyikhez sem – Holbrooke néhány estén át egy szalvétával a zsebében ingázott Milošević és Izetbegović lakosztálya között és módosítgatták azt a bizonyos határvonalat. A bosnyákok részéről inkább Haris Silajdžić, a háborús kormány külügyminisztere tárgyalt, ő közvetített Izetbegović és a többiek között. 

Szarajevó felosztásánál ő volt az, aki órákig ordítozott Milošević-csel, mire a végén rábólintottak ott is az 51-49 arányra. Ez a tárgyalás huszadik napján történt, amikor mindenki már az ereje és a reménye végén járt. Végre a szerbek és a bosnyákok megegyeztek mind az ország, mind a főváros felosztásában, és akkor Tudjman bejelentette: nem támogatja. „Nem lehetünk az egyetlenek, akiket kirekesztenek az országból. A muzulmánoknak adniuk kell nekünk valamit”– mondta. Clinton elnök személyesen hívta fel telefonon Tudjmant, és elmondta neki, hogy az általa képzelt 75 százalék kivitelezhetetlen, de a szerbektől egy százalékot még talán el lehet venni. Ezt az ajánlatot tették meg Izetbegovićnak, vagyis 52-48 arányt, így Tudjman is fel tudott volna mutatni valamit, amit azonban a bosnyák elnök elutasított. Egy százalék!

Az amerikai tárgyalódelegáció akkor azt mondta, rendben, befejezik. Ennek semmi értelme, időt és energiát fektetnek ebbe az egyezménybe, diplomaták és közvetítők, szakértők és politikusok tucatjai dolgoznak napi 18-20 órát és akkor egy százalék miatt nem valósul meg a békekötés. Azt mondták, ha nem, akkor nem. Vége, befejezik. 

Az utolsó napon, november 21-én reggel 8 órakor szóltak Holbrooke-nak, hogy valami történik, Milošević Franjo Tudjman szobájában van. „Azt gondoljuk, hogy ők ketten megegyeznek, hogy a szerződést aláírják akkor is, ha Izetbegović azt elutasítja” – mondták a munkatársak.
Végül sikerült abban megegyezni, hogy marad az 51-49 arány és Brčko övezet különleges jogállású terület lesz, a nemzetközi közösségek felügyelik. Ebbe nagy nehezen Izetbegović is beleegyezett, ám végig úgy gondolta és hazatérve hangot is adott neki, hogy ez a béke igazságtalan. Szerencsére azonban belátta, hogy a népnek még ez az igazságtalan béke is jobb, mint a háború folytatása.

Az utóbbi években egyre erősebbek azok a hangok, hogy az idő túlhaladott a daytoni békeszerződésen, szükség lenne az állami berendezkedés korszerűsítésére és módosítására, mert azon túl, hogy a törvények három szinten születnek – állami, entitási és kantonális -, ami rendkívül bonyolult, de iszonyatosan drága is. Egyetlen állam sincs a világon, ahol ennyi miniszter, parlamenti elnök, stb. lenne.

Az elmúlt huszonöt évben, de különösen Milorad Dodik elnöksége idején a Szerb Köztársaság folyamatosan azzal fenyegetett, hogy megtámadja a nemzetközi bíróságok döntéseit és elszakad Bosznia-Hercegovinától. Tagadják a népirtást, szerb háborús bűnösöknek állított emlékművekkel provokálnak. Ez is a daytoni békeszerződés örökségének része amire a nemzetközi közösségeknek egyelőre nincs megfelelő válasza.

Richard Holbrooke 2005-ben Derek Chollet Út a daytoni megállapodáshoz című könyvének előszavában ezt írta:

“Még mindig sajnálom … beleegyeztem abba, hogy megengedjék a boszniai szerbeknek, hogy entitásuknak  megtartsák a Republika Srpska nevet. Alija Izetbegović boszniai elnöknek igaza volt, amikor azt mondta nekem, hogy „náci név”. “

Negyedszázaddal később két hét kellett az utódoknak, a bosnyák Šefik Džaferovičnak, a horvát Željko Komšičnak és a szerb Milorad Dodiknak, a kollektív államelnökség tagjainak, hogy megállapodjanak a közös nyilatkozat szövegében a békeszerződés aláírásának évfordulója alkalmából.  

Winston Churchill mondta egyszer: „A Balkánnak több történelme van, mint amit meg lehet emészteni.” Van benne igazság.