A jugoszláv nemzeti tizenegy soha meg nem valósult álma
A volt balkáni ország labdarúgó válogatottja az Európa Bajnokságok történetében két döntőt és egy elődöntőt játszott, de soha nem érte el a bajnoki cím megszerzésének álmát.
A nemzeti tizenegy sötét napja
1992. május 23-án a sajtótájékoztatón tapintani lehetett a feszültséget, Ivica Osim izzadt és kétségbeesett arca mindennél többet mondott.
Ivica Osim a jugoszláv nemzeti tizenegy utolsó szövetségi kapitánya volt. Könnyek között mondott le posztjáról, miután szülővárosát, Szarajevót ostrom alá vették. 1992. május 23-án Belgrádban szinte teljesen összefüggéstelenül beszélt:
„A lemondás, így a legegyszerűbben: elmegyek és ezzel vége. Ismét mondom, amit már elismételtem, nem hiszem, nem fogok elmenni sem Firenzébe, sem Svédországba. Az egyetlen, amit tehetek mint ember, és ha kérdezik, ez az én privát döntésem, amit Önök úgy értelmeznek, ahogy akarnak…Ez az én személyes döntésem, nem indokolom, nem magyarázom, mert Önök azt nagyon jól tudják. De ha mást nem, az egyetlen dolog, amit azért a városért tehetek, mert ne feledjék, én Szarajevóban születtem és tudják, mi történik ott.”
Három héttel a svédországi labdarúgó Európa-bajnokság kezdete előtt, amelyre a jugoszláv válogatottnak az addigi legerősebb összeállítással kellett volna kiutaznia, Ivica Osim erkölcse nem engedte, hogy folytassa a munkáját. Május 23-án hivatalosan is megszűnt Jugoszlávia nemzeti válogatottja. Abban az időszakban tűnt el a világ futballtérképéről, amikor sokak szerint a legjobb eredményt tudta volna elérni, megtenni egy olyan lépést, ami már nagyon hiányzott, felkapaszkodni Európa soha el nem ért csúcsára.
Három héttel Osim lemondását követően az ENSZ Biztonsági Tanácsa megszavazta a Jugoszlávia elleni szankciókat, az UEFA pedig az országot azonnal kizárta az Európa-bajnokságból. Az utánuk következő Dánia utazhatott helyettük. Elmentek… és megnyerték a tornát.
Pedig a nagyon vágyott Európa bajnoki cím elérése 1992-ben reálisabbnak tűnt, mint előtte bármikor.
„Eh, mi lett volna, ha… – mondta a háború előtti jugoszláv válogatott, ma már kiemelkedő edző, Srečko Katanec. – Soha nem fogjuk megtudni. A válogatott akkor tényleg nagyon jó volt. Évekkel később sok játékosa félelmetes futballista karriert futott be. Lehet, hogy Európa-bajnokok, esetleg később világbajnokok lettek volna … de ezek mind spekulációk.”
A valóra nem vált álmok
Az 1960-as Európa-bajnokságon, amelyet akkor még a Európai Nemzetek Kupájának hívtak, mindössze négy válogatott szerepelt. Jugoszlávia az elődöntőben 5:4-re legyőzte a házigazda Franciaországot, a döntőben azonban az akkori Szovjetunió válogatottja ellen 1:2-re alulmaradt.
1968-ban az olaszországi EB-n ismét döntőt játszott a házigazdákkal. Az elődöntőben Jugoszlávia a világbajnok Angliát győzte le Firenzében Dragan Džajić 87. percben szerzett góljával. A döntőben Olaszország várt rájuk, akik a Szovjetunióval vívott döntetlen mérkőzés után az akkor érvényes szabályok szerint pénzfeldobással jutottak tovább.
A döntőben Jugoszlávia Džajić 39. percben szerzett góljával mindössze tíz percre volt a bajnoki címtől, amikor Angelo Domenghini a 80. percben egyenlített. Az Európa bajnoki döntőt pénzfeldobással nem lehetett eldönteni, új mérkőzést játszottak, ahol Olaszország 2:0-ra nyert és lett Európa bajnok.
1976-ban a jugoszláv válogatott az elődöntőig jutott és ott jött a hidegzuhany. A Crvena Zvezda belgrádi stadionjában az Uli Hoeness, Franz Beckenbauer, Berti Vogts nevével fémjelzett nyugatnémet válogatott ellen Jugoszlávia 2:0-ra vezetett és akkor 79. percben pályára lépett Dieter Müller, aki a 82., a 115. és a 119. percben szerzett három góllal eldöntötte a mérkőzés sorsát.
A harmadik helyért Zágrábban a Johan Cruyff vezette Hollandia ellen sem tudott a jugoszláv válogatott szépíteni. Hosszabbítás után 3:2 arányú vereséget szenvedtek.
Az 1984-es franciaországi tornán egykori játékosok véleménye szerint Jugoszlávia csak „bokszzsák” volt. A csoportban mindhárom mérkőzést elveszítették és csak a leendő bajnok franciákkal való találkozón tűntek csapatnak, bár azon a mérkőzésen is kikaptak 3:2-re.
A „zvezdai” időszak
Ezután következett a „zvezdai” időszak. A Crvena zvezda 1991-ben BEK győztes lett, ők adták a jugoszláv válogatott gerincét. Ivica Osim szövetségi kapitány vezénylete alatt a csapat megállíthatatlan volt a selejtezőkben. Hét győzelem és egy vereség vezetett az 1992-es Európa Bajnokság felé.
De a jugoszláv balszerencse folytatódott. A csapat már a selejtezők során kezdett kifogyni a játékosokból, főleg horvátországiakból, és következett a legvéresebb rész – szétesés, háborúk, mészárlások…
„Ez a csapat a korábbiaktól messze a legjobb volt. Könnyedén jutottunk el az EB kvalifikációig – mondja Safet Sušić egykori válogatott játékos, később a boszniai válogatott szövetségi kapitánya. – Ha belegondol az ember, lehet azt mondani, hogy tehettünk volna valamit, hogy ne történjen meg, ami történt… De sajnos sokkal rosszabb dolgok történtek.”
„Ki tudja…, ha elmentünk volna arra az Európa-bajnokságra és megnyertük volna, Jugoszlávia talán nem is bomlott volna fel. Talán újra egyesítette volna” – vizionálta később Ivica Osim, de kevesen értettek volna egyet vele.
Bármilyen erős is volt az 1992-es jugoszláv válogatott, az országot sújtó sötétség egyik első áldozataként méltatlan vereséget szenvedett.
kiemelt kép: Dragan Džajić
