A koszovói szerbek elleni támadások évfordulóján
Tizenhét évvel ezelőtt, 2004. március 17-18-án Koszovóban szélsőséges albánok megtámadták az országban élő szerbeket. A pogromban több mint 954 ember megsebesült, köztük negyvennél több KFOR-tag, 65 nemzetközi UNMIK, és 58 koszovói rendőr.
Az albánok megrongáltak vagy teljesen tönkretettek 72 UNMIK járművet, megöltek tíz szerbet. Meghalt tizenegy albán támadó, őket a KFOR katonái lőtték le fegyverhasználat miatt. A megsemmisült egyházi épületek száma megközelítette a százat a Szerb Ortodox Egyház Raska és Prizren egyházmegyéjének 2004. áprilisi adatai szerint.
A zavargások közvetlen kiváltó oka az volt, hogy a Kosovska Mitrovicához közeli Čabra faluból három albán fiú a megáradt Ibar folyóba fulladt azért, mert állítólag szerb fiatalok belehajszolták őket. Ezután feldühödött albánok támadtak rá országszerte a szerbekre, először Kosovska Mitrovicában, majd Pristina, Prizren, Peja, Gjakova, Obilic, Podujevo, Gjilan, Svinjar városokban és az Ibartól délre fekvő településeken, ahol szerbek éltek.
Az akkori koszovói polgári tevékenységeket ellenőrző ENSZ-misszió becslése szerint mintegy hatvanezer albán vett részt a zavargásokban, a vérontások miatt a NATO további csapatokat küldött Koszovóba. Velük érkezett az Észak-Atlanti Szövetség déli szárnyának akkori parancsnoka, Gregory Johnson tábornok is, aki úgy értékelte, hogy a tartománybeli erőszak “szervezett és hangszerelt” volt. „Koszovói etnikumok közötti konfliktusról beszélni álszent hazugság. Ami történik, az pogrom egy nemzet és annak története ellen” – mondta akkor Johnson.
Az UNMIK rendőri vizsgálata szintén hamisnak találta az albánok állításait, Derek Cepel szóvivő szerint az erőszak tervezett volt.
Az események következményeként 2019-ig a koszovói nemzetközi ügyészek és bírák hét templomrombolási ügyben folytattak vizsgálatot, 67 embert 21 hónaptól 16 évig terjedő szabadságvesztésre ítéltek. Az EULEX 2015-ös jelentésében írja, hogy a 2004. márciusi erőszakban való részvételért a legmagasabb büntetést, 30 év börtönt két rendőr meggyilkolásáért és két munkatársuk megsebesítéséért rótták ki.
A márciusi pogrom 17. évfordulóján a szerb külügyminisztérium emlékeztetett arra, hogy az ő megítélésük szerint a sok áldozat, a gyújtogatások, a lakosok elűzése és az erőszak a KFOR és az UNMIK beavatkozás körüli határozatlanságának eredménye.
A Népszabadság 2004.március 22-i számában azt írtam:
„Ami Koszovóban történt, tragikus, de nem váratlan. Aki huzamosabb ideig élt a dél-szerbiai tartományban, rövid idő után érzékelhette a szinte tapintható gyűlöletet, ellenségeskedést, amelynek nem ritkán külföldiek is célpontjai voltak. Boszniában a muzulmánok végtelen szenvedése együttérzést váltott ki belőlünk, ám ezt az érzést az ugyancsak nem keveset szenvedett albánok nem tudták bennünk felkelteni. Koszovóban kézzelfogható közelségben a megtorlás, a félelemben tartás, az agresszió, az erőszak. (…) Eszembe jut annak a 65 éves urosevaci férfinak az esete, akit a KFOR katonák szállítottak kórházba, de már elkésett a segítség: belehalt az éhezésbe. Nem tudta elhagyni a házát, albán szomszédjai azonban megtagadták, hogy élelmiszert vigyenek neki. Egy 72 éves szerb férfit családjával egyszerűen legéppuskáztak az albánok, mert nem akarta átadni nekik a házát. A falusi szerbek hetente egyszer a békefenntartók védelme alatt mennek el bevásárolni, orvoshoz, a gyerekek a nemzetközi katonák védelme alatt járnak iskolába. Ha járnak. (…) Az események nem voltak váratlanok. Az említett erőszakosságokért senkit nem vontak felelősségre, közben pedig egyre szebb jelentések készültek a tartomány helyzetéről, a nemzetközi civil adminisztráció egyre nagyobb hatalmat igyekezett átadni a helyi intézményeknek.”
Az elmúlt közel két évtizedben jelentős változások történtek Koszovóban, talán a legjelentősebbek a legújabbak. Az új koszovói kormányban a diaszpórából hazatért albánok jutottak miniszteri tárcákhoz, úgy tűnik, hogy a közeljövőben már nem a Koszovói Felszabadítási Szervezet egykori tagjai irányítanak. De ez már egy másik történet.
fotó: BBC
