A mostari repülőgépgyár története
A gyár építésének ötlete 1948-ban merült fel, és a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság kormányának döntése után a következő évben megépült a Soko (Sólyom) repülőgépgyár Mostarban. A hely kiválasztásának egyik fő kritériuma volt az ország keleti határaitól való távolság a Szovjetunióval fennálló viharos kapcsolatok miatt. A Soko fontosságát mutatja, hogy ide költöztették Zimonyból az Ikarus repülőgépgyárat, és Novi Sadból a Majevica katonai építőipari vállalatot, aminek üzemeket és a dolgozóknak lakásokat kellett építeni.
Jugoszlávia egyik legnagyobb és legfontosabb gyárának első igazgatója a jugoszláv néphadsereg ezredese, Ivan Sert volt. A következő években a Soko erőteljesen fejlődött mind technológiailag, mind személyi állományában. Tizenhat különböző típusú katonai repülőgépet, helikoptereket és különféle katonai felszereléseket gyártottak. A gyár fejlődése jó hatással volt a környező településekre is, a csúcspontján a katonai részlegen hétezer dolgozót alkalmazott, a teljes létszám meghaladta a tízezret.
Egész Jugoszlávia területéről számos vállalat dolgozott be a Sokonak. Olyan óriások számára is gyártottak, mint a Boeing, a Douglas, a British Aerospace, az Airbus, a Dassault Aviation, a De Havilland Canada, a Sikorsky és mások.
Az 1950-es évek elején gyártották a Soko 522 kiképző repülőgépeket, 1957-ben a VTI (Repüléstechnikai Intézet) elkezdett dolgozni a Soko G-2 Galeb (Sirály) repülőgép tervein. Fejlesztésének fő célja a jugoszláv légierő által akkor leggyakrabban használt amerikai Lockheed T-33 Shooting Star típusú repülőgép hazai helyettesítése volt. A Galebet Jugoszlávia és az Egyesült Királyság közösen fejlesztették ki a brit motorgyártó Rolls-Royce Ltd támogatásával. 1964-ben megkezdődött a gyártás.
Az 1970-es évektől dolgoztak a G-4 Super Galeb kifejlesztésén a G-2 Galeb felváltására. Az 1980-as évek közepén elindult az “Új repülőgép” program. Ennek az volt a célja, hogy növelje Jugoszlávia politikai függetlenségét azzal, hogy önellátóvá válnak a katonai felszerelések gyártásában. Egy hazai szuperszonikus, negyedik generációs, többfunkciós vadászgép kifejlesztésén dolgoztak, ami felválthatja a légierő mintegy 120 darab MiG-21-es típusból álló flottáját. A gyártás 1991-ben kezdődött, a háború kitörése és a nemzetközi fegyverembargó azonban a projekt törlését eredményezte.
1971. május 20-án a román és a jugoszláv kormány megállapodást írt alá közös kutatási és fejlesztési vállalkozásnak, a YuRomnak a megalakításáról. A J-22 Orao (Sas) sorozatgyártását Mostarban végezték, Jugoszlávia legambiciózusabban tervezett repülőgépe volt, ami elhagyta a Soko gyárat. A hajtóműveket Rolls-Royce licence alapján a Szarajevóhoz közeli Rajlovacban gyártották. A repülőgép román változata az IAR-93 Vultur nevet viselte, és Craiovában készült. Az első próbarepülést 1974-ben hajtották végre, a gyártás hét évvel később kezdődött és Mostarban 1992-ig tartott. A gyártás tizenegy éve alatt valamivel több, mint száz repülőgép készült – együléses és kétüléses -, amik közül mintegy húsz darab még mindig a szerb légierő része.
A vállalat fennállása alatt a repülőgépgyártást elsősorban a jugoszláv légierő igényeinek kielégítésére szánták, de lehetőség volt exportra is. A Soko J-1 gépeket Líbiába és Zambiába exportálták, a Galeb G-2 Líbiába, Zaireba és Zambiába. Líbiában ez a típus adta a légierő gerincét, 2002-ig összesen nyolcvan darab Mostarban gyártott repülőgépet birtokoltak.
Az 1990-es évek elején a háború kitörésekor a gyár teljesen leállította a repülőgépek gyártását. Az üzemeket részben leszerelték és Szerbiába helyezték át, ahol egyesítették a pancsovai Utva repülőgépgyárral, ami már korábban szorosan együttműködött a Sokoval az Orao és a Super Galeb repülőgépek gyártásában.
Mostarban ma a Soko vásárterületté, üzleti helyiségek bérbeadásának helyévé vált, és legfőképpen az egykori gyáróriás emlékének romja.
