EX-YU,  Szerbia

A nap, amikor egy diktatúra véget ért

Nincs ember Szerbiában, aki ne tudná megmondani, hol volt 2000. október 5-én. Mindenkinek megvan a maga története, a maga emlékei. Húsz évvel ezelőtt 2000. október 5-én véget ért Slobodan Milosević uralma. 

Szeptember 24-én általános választások voltak, amin államelnököt, a szövetségi parlament képviselőit és helyhatósági képviselőket választottak. Az ország alig egy évvel volt a NATO bombázások, két évvel a koszovói és öt évvel a boszniai háború vége után.  

A választás napján az ellenzéki koalíció, a DOS, amit 18 párt és egyesülés közösen hozott létre azon év januárban, minden szinten győzelmet hirdetett, ezzel szemben a Milosević vezette Szerbiai Szocialista Párt és felesége, Mirjana Marković Jugoszláv Baloldal koalíciója csak a helyhatósági választásokban ismerte el vereségét.

Vége!

A választási bizottság és az Alkotmánybíróság bejelentették, hogy az ellenzék jelöltje az első fordulóban nem szerezte meg a szükséges szavazatok 50%-át, és „egyhangúan” megsemmisítették az eredményt, ami azt jelentette, hogy vagy új választást kell kiírni, vagy Milošević marad a hatalomban még két évig, a mandátuma végéig. 

A választások győztese, Vojislav Koštunica azt mondta, hogy “Slobodan Milošević ma gyengébb, mint valaha volt, ami abból is látszik, hogy az időnyerés érdekében különféle trükkökhöz kell folyamodnia.” 

Zoran Djindjić kijelentette, hogy a DOS nem fogadja el ezt az újabb csalást.

“Ez a cinizmus csúcsa. Milošević először azt akarta bejelenteni, hogy nyert, ám amikor látta, hogy ez így nem megy, bejelentette, hogy ő vezet az első fordulóban, majd bejelentette, hogy Koštunica vezet, de még lesz egy második forduló. Ezt követően rendkívüli állapotot akart bevezetni, ám amikor látta, hogy ez sem lehetséges, akkor próbálta az Alkotmánybírósággal megsemmisíttetni a választási eredményeket.”   

Az emberek ekkor döntöttek úgy, hogy majd az utcán megnyerik a választást, kikényszerítik a választási akarat elismerését. Koštunica október 5-én, csütörtökön 15 órakor ultimátumot adott Slobodan Miloševićnek a választási eredmény elismerésére. 

Az emberek ekkor döntöttek úgy, hogy majd az utcán
megnyerik a választást.

Százezrek gyűltek össze az ország minden részéből az akkori szövetségi gyűlés, a mai Nemzetgyűlés előtti téren. Jöttek buszokkal, autókonvojokkal, kamionokkal több tíz kilométer hosszan, buldózerekkel eltakarítva maguk előtt a rendőrségi barikádokat. A rendőrök már délelőtt könnygázt vetettek be ellenük, így próbálták megakadályozni, hogy a tüntetők behatoljanak a törvényhozás épületébe, de nem jártak sikerrel. Bementek, romboltak és gyújtogattak, ahogyan a rádió-és televízió épületében is. A rendőrség rövid idő után csatlakozott a tüntetőkhöz. 

Az emberek akkor nem egyszerűen a kormánnyal szemben voltak elégedetlenek. A gazdasági helyzet egyre rosszabb volt, nőtt a munkanélküliség, a korrupció. A választásokon a szavazatukkal, majd utána a tömegtüntetéseken fejezték ki elégedetlenségüket az ellen a politika ellen, ami Szerbiát a NATO ellen vezette, tiltakoztak a háború és az elszigeteltség ellen, a választási feltételek egyenlőtlensége, a választási csalások ellen, a szabad média elnyomása, az újságírók és politikai ellenfelek meggyilkolása ellen.

A törvényhozás épülete

Sokan egész éjszaka az utcán maradtak, mert attól féltek, hogy az uralkodó rezsim a sötétség leple alatt újraszervezi magát és visszaveszi a hatalmat. A Kurir című napilap azt is bejelentette, hogy egy pusztító erejű bombát szállító helikopter köröz folyamatosan a tüntetők fölött, ám az állítólag kiadott parancs ellenére nem dobták azt az emberek közé. 

Sokakban élt a kétely, vajon lehetséges-e, hogy egy ilyen rendszer néhány óra alatt összeomoljon? És igen, a rezsim tartóoszlopai egymás után dőltek le. Ez látszott Slobodan Milošević arckifejezésén, testbeszédén, amikor 2000. október 6-án este tíz óra harminc perckor a televíziós kamerák előtt bejelentette, hogy nem ő a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság elnöke, és a továbbiakban „családjának és unokájának, Markonak szenteli magát”. 

A hatalom elvesztése nagyobb büntetés, mint bármi más. 
Milošević a kamerák előtt

A nemzethez intézett utolsó beszédében sikertelenül próbálta azt mutatni, hogy nyugodtan néz szembe a tényekkel. Sikertelenül próbálta bizonygatni, hogy pártjának még jót is fog tenni, hogy egy kicsit ellenzékben lesz. Semmivel nem tudta elrejteni, hogy a hatalom elvesztése nagyobb büntetés, mint bármi más. 

Koštunica a zavargások ideje alatt nyílt levelet küldött Miloševićnek:

“Egy ilyen, nem szabad választásokon az emberek bizalmukat fejezték ki irántam. Higgye el, jobb lenne  Szerbiának, Jugoszláviának, a népnek, a Balkánnak, Európának, az országunk minden polgárának, beleértve önt is és engem is, ha ezt elismerné. Szerbiának, az egész nemzetnek tényleg elege van már a konfliktusokból, a szenvedésből és a nyomorúságból. Jobbat érdemlünk.” 

De vajon győzelem volt-e, vagy puccs?