EX-YU,  Szerbia

Győzelem vagy puccs volt?

Húsz évvel azután, hogy Slobodan Miloševićet október 5-én  elzavarták  a hatalomból, Szerbiának hasonló, ha nem ugyanazokkal a problémákkal kell szembenéznie, mint két évtizeddel ezelőtt: törékeny demokratikus intézmények, intoleráns közbeszéd, kibékíthetetlen politikai megosztottság, az 1990-es évek óta megoldatlan nemzetiségi viták. Ha bármi hasonlóság van a magyar és a szerb társadalom előtt álló kihívásokban, az talán nem véletlen. Visszatértek a hatalomba a kilencvenes évekbeli, Miloševićhez közeli emberek, elemzők szerint most éppúgy, mint 2000-ben, olyan a helyzet, amiben szinte lehetetlen rendes választásokon kormányt váltani.

Dubravka Stojanović történész, Dimitar Bechev, az észak-karolinai egyetem professzora és Leonard Cohen, a kanadai Simon Fraser egyetem emeritus professzora beszélgettek a Szabad Európa Rádióban a jelen Szerbiájáról.

Az utcákon a rendőrség és a katonaság nagyon gyorsan
barátkozott a tüntetőkkel

A 2000. szeptemberi általános választásokon a NATO bombázások, a koszovói háború után az ellenzéki összefogás, a DOS (Szerbiai Demokratikus Ellenzék) Vojislav Koštunica vezetésével legyőzte Miloševićet, az eredményét azonban csak tömegtüntetéseken tudták kikényszeríteni október 5-én. A történészek arról beszélgettek, győzelem, vagy puccs volt-e október ötödike?

A hadseregnek parancsa volt az emberek megtámadására, erről később Nebojša Pavković tábornok tanúskodott, de az utcákon a rendőrség és a katonaság nagyon gyorsan barátkozott a tüntetőkkel, aminek az lehet az egyik magyarázata, hogy az erőszakszervezetek és az uralkodó elit egy része is arra a következtetésre jutott, hogy Milošević túlélése már fenyegeti őket. Számukra létkérdés volt, hogy a jugoszláviai háborús bűnöket tárgyaló hágai nemzetközi bíróság előtt bizonyítani tudják, hogy elhatárolódtak tőle, hogy az ellenzék oldalára álltak.  

Győzelem, vagy puccs volt-e október ötödike?

Az ellenzék győzelme 2000-ben nem a semmiből jött. 1996-ban, a helyhatósági választásokon kulcsfontosságú nagyvárosokban kerültek hatalomra, utána többféle módon mozgósítottak, és mindezek betetőzése volt a 2000. szeptemberi választás. A többség egyértelműen változásokat akart, és szinte biztos, hogy történtek megállapodások a kulisszák mögött az akkori ellenzék és a régi biztonsági apparátus egységei között a békés átmenet biztosítása érdekében.

„Látjuk a mai napig, hogy valamiféle megállapodás született arról, hogy a biztonsági erők az ellenzék mellé álljanak, és ezért később nem kérdőjelezik meg korábbi tevékenységüket. Már október 5-én ez volt Koštunica politikája. Nem háborgatta, nem távolította el azokat, akik részt vettek az 1990-es években a szerbiai és minden Szerbia körüli pusztításban.”

A megállapodásra azonban szükség volt, mert Milošević kész volt az állampolgárok élete árán is megvédeni a hatalmát. Elment volna akár valamiféle polgárháborúig is.  

A történészek egyetértenek abban, hogy a későbbi viharok egyik oka, hogy nem tudták megakadályzni Milošević embereinek a hatalomba való visszatérését, elmaradt az előző rezsim intézményeinek lebontása, a “sötét állam” struktúrái tovább működtek. Nem volt konfliktusmentes Vojislav Koštunica államfő és Zoran Djindjić miniszterelnök viszonya sem. A miniszterelnök kész volt hozzányúlni az erőszakszervezetek kádereihez, ezzel azonban Koštunica nem értett egyet. Ez további bátorítást jelentett például Zvezdan Jovanović, a későbbi Djindjić elleni merénylőnek és különleges egységének, hogy nem kell félniük. Fellélegezhettek azok a biztonsági erők, akiknek lett volna félnivalójuk a háborúban betöltött szerepük miatt.

Nem volt konfliktusmentes Vojislav Koštunica államfő és Zoran Djindjić miniszterelnök viszonya sem

Milošević bukása után volt esély rá, hogy Szerbia történetében fordulat következzen be, de Koštunica nem az a személy volt, aki képes ezeket az elvárásokat teljesíteni. Nem volt az a mérsékelt konzervatív vezető, aki össze tudta volna fogni a bal-és jobboldali politikai csoportokat, jóllehet az új hatalom számos kihívással kellett szembenézzen. A demokratikus intézmények létrehozásával, Koszovó kérdésének megoldásával, a hágai nemzetközi törvényszékkel folytatott együttműködéssel és a háborúk, a nemzetközi szankciók és a korrupció sújtotta ország gazdasági válságával.

Az akkori szerb gazdaság többsége állami és társadalmi tulajdonban volt, ezért megkezdték a vállalatok és pénzügyi intézmények átalakítását, és végrehajtották az egyik legrosszabb privatizációt annak ellenére, hogy Zoran  Djindjić szerint sok kelet-európai tapasztalatot figyelembe vettek, hogy ne kövessék el ők is ugyanazokat a hibákat. Elkövették, a szerb ipari termelés szinte teljesen megsemmisült. Azóta problematikus kínai kölcsönökkel, nagy adósságokkal, tisztázatlan befektetésekkel és átláthatatlan megállapodásokkal van tele a szerb gazdaság. Ennek egyik példája az Air Serbia.

„A DOS kormány egyik legnagyobb hibája azonban az volt, hogy lényegében soha nem kérdőjelezte meg Szerbia 1990-es évekbeli háborús programját.”  

A DOS tizennyolc külöböző politikai irányultságú pártot és szervezetet egyesített. Összefogtak, hogy megdöntsék Milošević hatalmát, de egyéb kérdésekben nehezen jutottak közös nevezőre, ezért 2003-ban, Zoran Djindjić mniszterelnök meggyilkolása után feloszlottak.

Különféle irányultságú pártok vonulnak közösen az utcára, olyanok, akiknek értékerendje nagyon ellentétes, de a cél közös.

Most a Vučić elleni tüntetéseken újra különféle irányultságú pártok vonulnak közösen az utcára, olyanok, akiknek értékerendje nagyon ellentétes, de a cél közös. Szerbiában megszűnt a pluralizmus, azt valahogy kioltották a szerb társadalomból is, ami vitathatatlanul a 2000 utáni kormányok felelőssége. Egyes vélekedések szerint a helyzet e tekintetban rosszabb, mint az 1990-es években, amikor volt helye a más vélemények kinyilvánításának. Szabadabb volt a média, a civil szféra tele volt lelkesedéssel és nagyon jó cselekedetekkel, ez most teljesen eltűnt. A pártokat tekintve az ellenzék alig érzékelhető, nem tudni, mik a programjaik, mit akarnak, nem tudni, hogy látják az olyan kulcsfontosságú kérdéseket, mint Koszovó, Európa, Oroszország, a további gazdasági fejlődés.

Stojanović történészasszony számára a legfontosabb kérdés az, hogy a szerb társadalom miért engedte a populista kormánynak, hogy polip módjára teljesen megsemmisítse az intézményeket? Miért nem volt nagyobb ellenállás? Miért nem harcolt senki azokért a szabadságokért, amiket  állítólag október 5-én elnyertek?

„Éppen ezért attól tartok, hogy valójában október 5-én sem valódi szabadságot akartak, hanem csak egy kormányváltást, ami kevésbé lesz terhes és veszélyes.”

Szerbiában Josip Broz Tito kivételével minden uralkodót erőszakkal távolítottak el Karadjordjétől Djindjićig. A mostani hatalom hosszú meneteléséért felelős mind a kormány, mind az ellenzék. Utóbbi azért, mert semmit nem tesz, hogy harcoljon az intézményekért, hogy békés úton próbáljon változást kiváltani. A választások bojkottja végzetes tévedés volt, mert Vučić most már abszolut hatalommal rendelkezik.

Vučić hatékonyan tartja ellenőrzése alatt a
hatalom teljes spektrumát.

Nincsenek intézményi mechanizmusok a politikusok felelősségének szankcionálására és nincsenek meg a politikai verseny egyenlő feltételei. Az elégedetlenség és nyomásgyakorlás kifejezésének egyetlen módja az utcai demonstráció. Az ellenzéknek nagyon nehéz lesz megrendíteni Vučić rendszerét, mert az nagyon kifinomult, jelentős támogatottsága van, és nyugaton még mindig legitim, Vučić pedig hatékonyan tartja ellenőrzése alatt a hatalom teljes spektrumát.

Nem kis probléma azon választók körének szűkülése, akik támogatnának egy új politikai berendezkedést. Sok, főleg liberális beállítottságú fiatal hagyja el tömegesen az országot.

“A fiatalok az állam és a bürokratikus apparátus önkénye miatt távoznak, mert az állami vállalatoknál és ügynökségeknél a munkához jutáshoz gyakran nem a tudás a fő kritérium, hanem a politikai orientáció és a hűség. Ha fejlődni akarnak, külföldre kell menniük. Ez azt jelenti, hogy szűkül a potenciális választók köre, akik támogatnák a mérsékelt politikát. “

A fiatal generációk olyan vezetőt akarnak támogatni, aki ésszerű megoldást kínál, aki szembenéz a valósággal, de ehhez bölcs politikusok új generációjára van szükség.

forrás: RSE

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük