A szarajevói háborús alagút

Amikor 1999-ben kiköltöztünk Szarajevóba, annyit tudtunk a délszláv háborúról, amit a híradók mutattak. Egész más azonban a TV képernyőjén látni, hogy többszáz kilométerre békés otthonunktól házakat rombolnak le, emberek lőnek egymásra, mint fizikális közelségbe kerülni a pusztítással.

Helyi barátainktól nem is nagyon mertük kérdezni, hol és hogyan élték át a háborút, akkor beszéltünk csak róla, ha ők kezdeményezték. Egy ilyen beszélgetés alkalmával mesélte a repülőtér egyik vezetője, hogy a reptér dokumentációit az „alagúton” mentette ki a városból. Különösebb jelentőséget nem tulajdonítottam neki, érdekesnek találtuk, aztán mástól is hallottunk a háborús alagútról, a helyén létrejött múzeumról és elhatároztuk, hogy utánajárunk, mi is az.

A háború előkészületei

1992-ben a Jugoszláv Néphadsereg fenntartások nélkül Milošević szolgálatában állt, megkezdődtek a háborús előkészületek a Szarajevó környéki hegyekben, azt állítva, hogy a várost akarják megvédeni az ellenségtől. Akkor még a szarajevóiak elképzelni sem tudták, hogy ki az ellenség. Hogy az ellenség maga a jugoszláv hadsereg és vele együtt a Radovan Karadžić-féle állig felfegyverzett szerb félkatonai alakulatok. Karadžić Milošević embere volt, kiválóan alkalmas arra, hogy viszályt szítson az emberek között. Arkan és Šešelj embereinek segítségével nagyon gyorsan elhitették a boszniai szerbekkel, hogy a köztársaság szerb föld, amit meg kell védeni. A Nagy-Szerbia ideológiája sikeresen fordította egymás ellen az egykori szomszédokat, munkatársakat, az egy padban ülő diákokat.

Kitört a háború. Habár az ENSZ elismerte Bosznia függetlenségét, a szerbek nem fogadták azt el, legyilkoltak, leromboltak mindent, amit az útjukba került. És Szarajevó az útjukba került. 1992. május 2-án teljesen bezárult a kör a város körül. 65 km hosszan 260 tank, 120 gránátvető irányult a városra. Néhány nap alatt elfoglalták a fővárost körülvevő kisebb településeket is, a repülőtér elfoglalásával pedig teljesen elvágták a várost a szabad területektől, körülzárták víz, áram, élelem, gyógyszer és gáz nélkül. 

Boszniának nem volt jelentős hadserege, a városon belül még a Jugoszláv Néphadsereg felügyelte a kaszárnyákat a centrumban. A főhadiszállást Kukanjac tábornok irányította. 1992. május 2-án Alija Izetbegović elnököt Portugáliából hazatérve a repülőtéren a szerbek túszul ejtették, és szabadon bocsájtása ellenében Kukanjac és a szerb katonák szabad elvonulását kérték. Az ENSZ ezt el is rendelte, az elnök szabad lett, a katonák elhagyták Szarajevót, a bosnyák katonák így némi fegyverhez jutottak. A város védői az akkori Hazafias Ligába, rendőri alakulatokba, sőt egyes bűnözők köré tömörültek. Alig volt fegyverük, a helyzet a városban rettenetesen nehéz volt.

Kicsit enyhült a helyzet, amikor az ENSZ 1992 júliusában át tudta venni a repülőteret a szerbektől, ezzel lehetővé vált a légihíd megnyitása. Az egyezmény, amelyet az ENSZ és az akkor már Ratko Mladić irányította szerb hadsereg irt alá, kizárólag a nemzetközi szervezet repülőgépeinek közlekedését engedélyezte.

Az alagút építése

A várost a repülőtér választotta el a szabad területektől így a bosnyákok éjszakánként próbáltak meg átjutni rajta, hogy kövessék családjukat, vagy, hogy élelmiszert szerezzenek. Néhány esetben az ENSZ katonák segítettek nekik, ám leginkább élő célpontjai voltak a közelben várakozó szerb mesterlövészeknek. A többszáz halott miatt új módszert kellett keresni és többeknek jutott eszébe a földalatti út. Nemcsak a civilek, hanem a katonai vezetők is foglalkoztak ezzel a gondolattal. 

1992 végén a vezérkar kezdeményezte az alagút építését, Rašid Zorlak tábornok Nedžad Brankovićot és Fadil Serot bízta meg a tervezéssel. A munka előkészítése a legnagyobb titokban folyt. Maga a tény, hogy az alagút a kifutópálya alatt fog húzódni, nagy szakértelmű tervezést igényelt a légiforgalom további biztonsága miatt. Eldöntötték, hogy az alagutat egyszerre kezdik építeni a két végéről: Dobrinján és Butmirban.

Az ásás 1993. január 28-án kezdődött nagyon nehézkesen. Mindössze nyolc dobrinjai civil dolgozott napi 3-4 órán át megfelelő szerszámok nélkül, rendkívül rossz időben, állandó lövöldözés közepette. Csákánnyal és lapáttal dolgoztak, olajmécsessel világítottak és mindez nem sok optimizmussal töltötte el az embereket, kevesen hittek az alagút megépülésében A helyzet akkor változott meg gyökeresen, amikor Alija Izetbegović teljes támogatását adta a munkához. Akkor már biztosították a szükséges eszközöket és a megfelelő számú embert is, leginkább építőipari munkásokat, de később bányászokat is. Három műszakban, 24 órán át dolgoztak. A legnagyobb problémát a talajvíz jelentette, ezt kannákban, vödrökben hordták ki.

Nem volt megoldott a kapcsolattartás az alagút két vége között, nem volt semmilyen telefonösszeköttetés, a két munkahelyszín között a kapcsolat egyetlen lehetősége az volt, ha keresztülrohantak a pályán.

A két oldalon különböző módon tudták biztosítani az alagút falát. A város felőli részen főleg bádoggal borították, mivel fát nehezen találtak, de összegyűjtötték az összes vasat a szarajevói gyárakban. A butmiri oldalon épp fordított volt a helyzet. Ott nem volt fém, viszont az Igman elegendő fát kínált. 

Kínkeserves munka volt az alagút kiásása, a földet sáncként használták a szerbek golyói ellen, akik időközben tudomást szereztek az alagút ásásáról és állandó tüzérségi támadással próbálták megakasztani, sőt tiltakozó levelet is küldtek az UNPROFOR-nak. Dobrinja felől a munka 127 napig tartott, 23 napot ki kellett hagyni energiahiány vagy gránáttámadás miatt. Átlagosan naponta 3,17 métert haladtak. Butmir felől 77 napig tartott a munka, onnan az előbb említett okok miatt csak 6 napot kellett kihagyni. Onnan sem tudtak gyorsabban haladni, 3,15 métert ástak átlagosan naponta. Minden akadály ellenére 1993. július 30-án este 9 órakor két munkás az alagút két vége felől valahol a pálya alatt kezet fogott. Azon a napon Szarajevó egy biztonságos kijárathoz jutott a szabad terület felé.

Mindösszesen 2800 köbméter földet ástak ki, beépítettek 17 köbméter fát, 45 tonna fémet. Az alagút 800 méter hosszú, 1 méter széles és átlagosan 1,5 méter magas.

Szállítás az alagúton

Már a legelső éjszaka 12 tonna hadianyag jutott be a városba és egy nagyobb csapat katona ment ki az Igmanra, ahol akkor a szerbek erőteljes támadást indítottak a hegyi átjáró út lezárására. A Dobrinja-Butmir alagút katonai objektum volt, használatát parancs szabályozta. A lemenetelhez az 1. Hadtest parancsnokának engedélye kellett.

Az emberek kezdetben mindent a hátukon és a kezükben cipeltek. Hoztak be élelmiszert, cigarettát, üzemanyagot, fegyvert, lőszert, gyógyszert és még sok mást. Később, hogy a szállítást megkönnyítsék, az alagút aljára egy sínpárt fektettek le, ezen kiskocsikban könnyebben tudták tolni a rakományokat. Később tolószéket és hordágyat is beszereztek a sebesült katonák, az öregeket, gyerekek számára. Kézzel tolták a 200-300 kg-os terhet, ami nem volt könnyű feladat az alagút vonalvezetése miatt, amiben több kanyar is volt, egy helyen lejtett, majd 200 méteren emelkedett is. Az alagút legmélyebb pontja a pálya alatt 5m-re volt, ami a talajvíz miatt nagy gondot jelentett.

Az elektromos szivattyú nem győzte kiszivattyúzni a vizet különösen nagy eső vagy hóolvadás után. Gyakran megtörtént, hogy a pumpák hibája miatt az embereknek derékig érő vízben kellett gázolni. Kétszer mennyezetig elöntötte a víz az alagutat, akkor néhány napra le kellett zárni.

A közlekedés az alagúton át szigorú rendben, két műszakban folyt. Reggel 8-11 óra között minden nap karbantartási munkák voltak, ezután indulhattak a csoportok. A civilek átlagosan 50 kg árut hoztak be a hátukon. Az élelmiszerek többségét főként Horvátországban vásárolták és szállították Butmirba az Igmanon keresztül. Az embereknek nagyobb csoportban néha két óra is kellett, hogy megtegyék a 800 métert.

Naponta átlagosan 4000 ember használta az alagutat. Az állandó szerb gránáttámadás és a mesterlövészek miatt az áruszállítás éjszaka történt. A teherautók a sötétben, világítás nélkül jöttek a butmiri kijárathoz és rakodták be az élelmiszert.

Az élelmiszeren és a hadieszközökön kívül az alagúton át jutott a város üzemanyaghoz, gázhoz és telefonösszeköttetéshez. Az alagút oldalfalán futottak a gáz-és benzincsövek, oda rögzítették a telefonkábeleket. Nem volt veszélytelen az üzemanyag átszivattyúzása, de a lőszerszállítás is robbanásveszéllyel járt. Mindig ott lebegett annak lehetősége, hogy egy gránát eltalál egy kamiont és mindent lerombol az alagút környékén. A német kormány adománya volt az elektromos kábel, amit az elektromos művek munkatársai hoztak az Igmanon át a tunelen keresztül a városba. A 12 MW-os magasfeszültségű vezetéket éjszaka telepítették.

Az alagúton keresztül több mint 19 tonna élelmiszer jutott be a városba, ebből 13,5 tonnát az emberek hoztak be a hátukon. Kb. 4,5 millió liter üzemanyag, és kb. 80 millió kWh elektromos energia jutott be a vezetékeken, így tudták biztosítani például a kórházak energia ellátását is.

A háborús alagútnak felbecsülhetetlen értéke volt egész Boszniára nézve. Lehetővé tett katonai manővereket, lehetővé tette élelem bejuttatását a városba. Lehetővé tette, hogy a működjön a hatalom, a parlamenti tagok közlekedni tudjanak. Az alagút megvédte Szarajevót a teljes elszigeteltségtől, pszichésen is sokat jelentett, hogy van lehetőség kijutni a városból. Az alagúton át közlekedtek az ország vezetői és ily módon jutottak be a városba külföldi politikusok is, köztük Richard Holbrook, a daytoni békeszerződés előkészítője, de Demszky Gábor Budapest főpolgármestere is.

Múzeum a Kolar család házában

Az alagút butmiri kijárata a Kolar család házának kertjében volt, akik önként ajánlották fel. A házat 1992. április 23-án a repülőtér felől érkező szerb bombák többször eltalálták, a lángokban a tető és a garázs teljesen megsemmisült, a felső szint lakhatatlanná vált. Néhány óra alatt megsemmisült mindaz, amit a család majd’ 50 év alatt felépített. Ahogy tudták, helyreállították a károkat és maradtak, mert nem hitték el, hogy tényleg háború lesz, habár nap, mint nap látták a tankokat a repülőtéren, amiknek csöve a település felé irányult. A család férfitagjai a bosnyák hadsereg katonáiként szállítottak az alagúton át, a nagymamát pedig mindenki ismerte, mindig ott állt az alagút kijáratánál a vízzel és a pohárral, egy darab kenyérrel az éhes, szomjas katonáknak.

A háború után a házukból múzeum lett, létrehoztak egy emlékszobát, ahol videofilmet vetítettek az építkezésről, az alagút működéséről. Mi többször is voltunk kint, első alkalommal bokáig érő sárban értünk el a Kolar család házához. Az ötéves Daninak nagyon tetszett az alagút, kintlétünk alatt többször is elmentünk, minden vendégünket elvittük, nekik már ő mesélte a „sarajevski tunel” történetét.

A háború után az alagutat berobbantották, a butmiri kijáratnál maradt meg belőle egy kb. 10 méteres szakasz. A Kolar család megőrizte a házat eredeti állapotában, kiállították azokat a szerszámokat, amivel építették, fegyvereket, katonai egyenruhákat, a hordágyat és azt a széket, amin a sebesülteket tolták.

Már az alagútnak ezen a rövid szakaszán is van olyan hely, ahol még nekem is le kellett húznom a fejemet, az egész nagyon nyomasztó volt. Ennek ellenére és talán pont ezért, ha valaki Bosznia-Hercegovina fővárosában jár, semmiképpen nem hagyhatja ki a sarajevski tunel múzeumot, az élni akarás, az emberi erőfeszítés, kitartás, bátorság jelképét.