Családi,  Koszovó 2002

Pristinai mindennapok

A Balkánon lakást keresni külön tudást igénylő feladat volt, amire a tapasztalat tanított meg minket. Szarajevóban is olyan helyen laktunk, amit a környező hegyekből nem lehetett lőni, nem véletlenül béreltek ott lakásokat külföldi diplomaták. Amikor mi 1999-ben kiköltöztünk, a magyar nagykövet rezidenciája is több más kollégájával együtt abban a negyedben volt.

Lakás választás

Ezzel a tudással felvértezve kezdtük el járni a várost. Úgy gondoltuk, először megpróbálkozunk egyedül, ha nem sikerül, akkor keresünk valami ügynökséget. Utánajártunk, hogy melyik országoknak van egyáltalán külképviselete Pristinában, ez volt az első kiindulópont. A másik, hogy milyen nemzetközi szervezetek működtetnek irodákat és hol. Volt listánk, volt térképünk, elindultunk.

Az autónk a pristinai lakás előtt

Nagyon sok házon, lakáson volt kint tábla angolul, hogy kiadó. Azt eldöntöttük, hogy nem szeretnénk sokemeletes házban lakni, de a keresgélés során kiderült, hogy ilyen helyeken nincsenek is sem külképviseletek, sem nemzetközi szervezetek. Találtunk megfelelőnek tűnő házat, házrészt az angol és a német nagykövetség közelében, végül a választás a nemzetközi menekültügyi szervezet, az UNHCR székházával szemben lévő különbejáratú házrészre esett. Egyetlen nyomós ok szólt mellette: a székházat és környékét éjjel-nappal erős fényű reflektorokkal világították meg és amerikai tengerészgyalogosok őrizték. Ezek azok a fontos kritériumok, amik háttérbe szorítják a kényelmi szempontokat. 

Kilátás a teraszról

A lakrész egyébként kényelmes volt: külső lépcső vezetett fel, külön bejárata volt a háziaktól teljesen szeparálva, volt amerikai konyhás nappali, étkező, egy hálószoba, egy kisebb szoba és egy fürdőszoba. A ház a hegyen volt, a teraszról ráláttunk a városra, de itt a kilátás közel sem volt olyan szívderítő, mint Szarajevóban. Nem kell szépíteni. Pristina akkor, 2002-ben egy ronda, koszos város volt, amin látszott, hogy ilyen-olyan etnikai, politikai okok miatt a volt Jugoszlávia korábbi vezetői, sem Tito, sem később Milosevics nem szorgalmazta, sőt egyenesen gátolta a tartomány és annak fővárosának fejlődését. Ezen még csak rontott a háború.

A békefenntartók jelenléte

Óriási volt a különbség a két háború sújtotta országban való élet között. Szarajevóban is jelen voltak a nemzetközi békefenntartók, de szinte észrevétlenül.

KFOR egység

A legtovább az SFOR helikopter napi kétszeri járőrözése emlékeztetett. Ezzel szemben Pristinában kézzel fogható volt a KFOR és az UNMIK jelenléte. Teljesen hétköznapi, mindennapos dolog volt az állig felfegyverzett békefenntartókkal tele páncélozott harci járművek látványa az utcákon, gyakran zártak le egy-egy kerületet és kutatták át az összes személygépkocsit. Ez alól a mi szkopjei diplomata rendszámú autónk sem volt kivétel, ebben a tekintetben senkivel nem kivételeztek. 

Mindennapok

Mindezek mellett és ellenére az én hét éves kisfiam imádott Pristinában lenni. Fő oka az volt, hogy együtt lehetett az apjával, és volt még egy nagyon-nagyon fontos magyarázat: a városban úton-útfélen 2 euróért árultak hamisított CD-ket, komputeres játékokat, és ritkán látott apját mindig rá tudta venni, hogy meglepje őt néhány darabbal. De Szarajevóval szemben ez nem az a város volt, ahol elmentünk fagyizni, kólázni, beültünk valahova pizzázni. Egy szálloda kerthelyiségét kivéve. Ott sok békefenntartós autó parkolt, gondoltuk, ha ők ott esznek, mi is megkockáztatjuk.

A város szélén lévő nemzeti parkban

Sokszor kimentünk viszont a város szélén lévő nemzeti parkba. Ott egy valóban jó étterem üzemelt, hegyek között volt, jó levegő, nagy zöld tér. A helyi elit látogatta, mert már a belépésért 1 eurót kértek. A kijelölt utakon lehetett sétálni, az aknákra figyelmeztető táblák mindenütt ott voltak. A gyerekeink már Boszniában hozzászoktak, tiszteletben is tartották, hogy hogyan kell viselkedni, közlekedni egy 2-3 éve még háború dúlta országban, nem ez volt az oka, ami miatt nem sikerült egy picit sem megszeretnem sem Pristinát, sem Koszovót.  

Vásárlás

Tapasztalt bulgáriai és romániai kiküldöttként, a koszovói bevásárlási viszonyok nem tudtak meglepni minket. Laci egyedül volt kint, nagy háztartást nem vezetett. Amit lehetett vitt Pestről, vagy Szarajevóból, de azért a mindennapi kenyeret, egy-egy liter tejet, sört, tojást csak meg kellett venni valahol.

Pristinában is jellemző volt a kisboltok sokasága, a központban talán egy olyan méretű élelmiszerbolt volt, ahol bevásárlókocsival lehetett közlekedni. Ott sok külföldi terméket is árultak méregdrágán (olasz tészták, halkonzervek, német kávé, csokoládé), ezt a legvégső esetre hagytuk. A szembe kisboltossal viszont hamar összebarátkoztunk, elsősorban Öcsi jóvoltából, akinek nagyon tetszett, hogy értik, amit mond. A városban ugyanis sehol nem voltak hajlandóak szerbül érteni, csak albánul. Ez alól tett kivételt a gyerekkel, aztán már velünk is a kisboltos.

Egyszer elautóztunk a piac felé. Akkor azt mondtam, ha éhen halok is, itt biztos nem vásárolok semmit. Leírhatatlan összevisszaság és kosz, kosz, kosz mindenhol. Ami nagyon hiányzott nekem, az az újság volt. Szarajevóban hozzá voltam szokva, hogy még a fodrásznál is ott volt az asztalon a három országos napilap, de amikor reggelente elvittem a gyerekeket az iskolába, óvodába, hazafelé a mi kisboltunkban már kikészítve vártak a napilapok, és a megjelenés napján a politikai hetilapok. Ez nagyon hiányzott még az alatt a rövid idő alatt is, amit Pristinában töltöttem, viszont albán nyelvű újságokon kívül semmi mást, még angol nyelvűt sem lehetett kapni. 

Hol vannak a szerbek?

A piac és az újság hiánya késztetett arra, hogy érdeklődjünk: hol vannak a szerbek? Kiderült, hogy a fővárostól mindössze 5-6 km-re van Gračanica nevű szerb település. Na, mi azután oda jártunk ki vásárolni, mindent ott vettünk meg, amit csak lehetett, közte a szerbiai újságokat is, hogy ne maradjak hír nélkül. Gračanicában volt azon pravoszláv templomok egyike, amit nem romboltak le. Pristinában nem találtunk egyet sem, a városban maradt néhány tucat szerb hívőnek nem maradt temploma.    

Gračanica

Furcsa, érdekes helyzet volt. A szerbeket borzalmasan gyűlölték, de ha utazni akartak, akkor rögtön előkerültek a szerbia-montenegrói útlevelek, feltették a szerbia-montenegrói rendszámokat az autókra, mert az UNMIK által kiállított útiokmányokat a világon sehol el nem fogadták, a koszovói rendszámú autót már az első szerb határállomáson visszafordították, de még Macedóniába sem tudtak vele átmenni.

Ellentmondásos érzések kavarogtak bennem. Boszniában a bosnyákok szenvedése, a szerbek okozta vérontás, a népirtás őszinte együttérzést váltott ki belőlem. Tehetetlen dühöt éreztem a szerbekkel szemben, amiért a háziak még évekig nem mertek elmenni megnézni, hogy mi lett a víkendházukkal, mert az már a Szerb Köztársaság területére esett. Mert féltek. Ugyanakkor a bosnyákok azt mondták, hogy együtt nem, de egymás mellett hajlandók együtt élni a szerbekkel. Erre szükség is volt, hiszen Szarajevót is két részre osztotta a daytoni békeszerződés.

Ezt az együttérzést, habár tudtam, hogy mennyit szenvedtek a koszovói albánok, milyen véres háború dúlt a tartományban, nem tudták belőlem kiváltani. Ellenkezőleg. Teljesen tudathasadásos módon, az együttérzésem az ottani szerbek felé fordult. Hiába lett vége a háborúnak, hiába köttetett meg a béke, az ENSZ hiába hozta meg a határozatot, melynek alapján irányítása alá vonja Jugoszlávia ezen részét, ott még a korábban terrorista szervezetnek nyilvánított Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UCK) vezetői és két-három család uralkodott. Ezért vert ki a hideg veríték, amikor az egyik „család” vezetője, mint a Malév ottani vezérképviselője, tagjai között üdvözölte a Lacit.

Az albánok nem akartak nemhogy együtt, de egymás mellett sem élni a szerbekkel. Minden módon azokon a szerencsétlen ott maradtakon torolták meg vélt vagy valós sérelmeiket, akik biztosan nem tehettek semmiről. Azon a szerb öregen, aki nem tudott a házából kijönni, és albán szomszédai nem vittek neki enni-innivalót, és éhenhalt. Azokon a szerb gyerekeken, akiket minden nap a KFOR fegyvereseinek kellett az iskolába kísérni. De ez már egy másik történet.  

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük