Hét év Romániában

Egy életre szóló kaland kezdete

Idegen országban dolgozni és élni kihívás, kaland és talán kiváltság is. Az 1980-as években különösen az volt, sokkal kevesebbeknek adatott meg, mint manapság.

Az 1985 nyári bulgáriai időszakot nem tekintettük valódi külszolgálatnak, az igazi kiküldetés 1986. április 6-án kezdődött, amikor elindultunk Bukarestbe.

Felkészülünk

A felkészítés időszakában volt egy háromnapos tájékoztató a Váci utcai Mogürt székházban, ott összegyűlt mindenki, diplomata, kereskedelmi kiküldött, akik az elkövetkező hónapokban mentek képviseletre, és kaptunk orvosi, protokoll, némi politikai és országismereteket, beutalót orvosi vizsgálatra, oltásra. Ettől egy kicsit megrökönyödtem, de nem volt mit tenni, nekiindultunk. Ági két és fél éves volt, enyhén szólva nem különösebben rajongott az oltásokért, de szerencsére az orvos, mielőtt belénk döfte volna a tűt, megkérdezte, hogy hova készülünk? Mondtam, Romániába. Akkor mit keresnek itt, az ég szerelmére? Maguknak semmi nem kell, nem a trópusokra mennek, vagy Afrikába.

Indulás előtt kaptunk még egy felkészítést a Malévnál is, ahol Virág elvtárs (és tényleg így hívták) elmondta, hogy a fogadó ország titkosszolgálata hogy fog minket megfigyelni, hogy ne provokáljuk őket, hogy mire ügyeljünk. Őszintén szólva nem is nagyon értettem, hogy miről beszél, különösebben nem is érdekelt, gondoltam ez főként úgyis a Lacit érinti. Később kiderült, mekkorát tévedtem.

Készülődtünk. Dobozoltunk, cipekedtünk, ürítettük ki a lakást, csomagoltunk. Az utolsó napon derült ki, hogy a párna kiviteléhez kell állatorvosi engedélyt, még rohantunk egy pecsétért, és eljött az indulás reggele. Ágit anyuéknál hagytuk, egy plafonig megrakott maléves Zsiguli kombival nekivágtunk. Apósom soha nem vette igénybe a kapcsolatait, de most letelefonált Ártándra a határőrség ottani parancsnokának, hogy segítsenek, ha szükséges.

Elindultunk

Akkor érvényben volt a szabály, hogy az autóban a belső visszapillantó tükörből szabadon ki kell tudni látni hátra, mi ezt a szabályt nem tudtuk betartani és a rend éber őre Szolnokon le is meszelt minket. Az iratok átadása után kérdezte, hova megyünk, mondtuk Romániába négy évre. Együttérzően ránk nézett és csak annyit kérdezett a Lacitól: ember, mit csinált maga? Visszaadta a papírokat, és intett, hogy menjünk.

Ártándon már vártak minket, nagyjából tíz perc alatt végeztünk a procedúrával és következett a román oldal. Együtt volt a két határellenőrzés, a román részen órákig tartott az ellenőrzésünk. Nem a kocsit vizsgálták át, csak az okmányainkat vitték el, és hozzánk sem szólva várakoztattak. Néha odajött a magyar határőrparancsnok, és mondta, hogy ebben ő már nem tud segíteni. Végre valahol úgy döntöttek, hogy beléphetünk az országba, megkaptuk az útleveleket és nekiindultunk.

Beköltöztünk a Hotel Dorobanti-ba.

A Nagyvárad tábla előtt az út mellett láttunk egy éttermet, éhesek voltunk, gondoltuk, eszünk valamit. Életemben akkor szembesültem először ennyi ellenséges emberrel. Kétségtelen, hogy nem tudtunk egy szót sem románul, a személyzet pedig nem volt hajlandó megérteni minket sem magyarul, sem németül, sem angolul, sem oroszul. Végül hoztak valami bableves félét, ezt a megvető tekintetek kereszttüzében, a sírást visszafojtva belapátoltam, és kimenekültem az étteremből.

Szinte szó nélkül autóztunk Marosvásárhelyig, ott éjszakáztunk egy szállodában a városközpontban. Az ottani élményeim sokkal, de sokkal kedvezőbbek, mint a néhány órával azelőttiek. Mindenütt magyarul beszéltek, kedvesek voltak, olyan volt, mintha nem is léptünk volna át egy országhatárt.

Bukarest

Másnap reggel irány Bukarest, ahol az egyeztetés szerint a Malév irodában várt minket a képviseletvezető. Persze eltévedtünk a városban, így némi késéssel parkoltunk le a Cosmonautilor 3. szám alatti iroda előtt, amit a kolléga nem is hagyott szó nélkül.

Az elődünk még ott volt, egy hétig tartott az átadás-átvétel, mi addig szállodában laktunk. Beköltöztünk a Hotel Dorobanti-ba. Este néztem kifelé az ablakon, néztem a sötétet. Nem égtek az utcai lámpák, az autók csak helyzetjelzővel közlekedtek, mindenütt sötétség és sötétség. Folytak a könnyeim. Hova jöttünk?  

kiemelt kép: Bukarest, Piata Romana

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük