Családi,  Hét év Romániában

Megfigyelnek. Lehallgatnak.

Azt írják a lapok, hogy az igazságügyminiszter április közepéig 499 esetben adott engedélyt a titkosszolgálatoknek, hogy valakit tudta nélkül akár rejtett kamerával is megfigyeljenek, lehallgassanak, a lakását titokban átkutassák, vagy hogy éppen a leveleit elolvassák. és akkor még nem beszéltünk a bíróságok által kiadott határozatokról, vagy azokról az esetekről, amihez elég a szakszolgálat főigazgatójának engedélye. Emberek százait követik titkosszolgálati eszközökkel az országban. Békeidőben.

Arról nem szólnak a hírek, hogy miért kellett ennyi esetben kihagyni a bíróságokat? Elfogadom a lehallgatás, megfigyelés szükségességét, ha az alaposan megindokolt, annak elkerülhetetlensége minden oldalról megerősített, és arra az engedélyt a bíróság adja ki. Ha ez nincs meg, akkor az ember elkezd gyanakodni. Megfélemlítés? Kicsinyes bosszú? Mert a megfigyelés, a lehallgatás olyan, mintha egy harmadik, negyedik személy beköltözne a hálószobádba. Félelmetes és riasztó. Mindig van körülötted valaki, valakik, akik követik minden lépésedet, minden mondatodat.

Nem attól kell félni, hogy elvisznek valamit, hanem hogy betesznek

1986-ban egy óvó, szerető családból érkeztem a huszonévesek naivitásával Bukarestbe, egy ellenséges közegbe, amiről nem tudtam, hogy ellenséges, de megtanultam. Hónapról, hónapra kaptam az újabb és újabb leckéket, végül jó tanulóként sehol nem buktam meg, de a tananyag nehéz volt.Emlékszem az első leckére.

Néhány héttel a kiérkezésünk után beszélgettünk egy diplomatával és elmeséltem neki, hogy megaludtunk Marosvásárhelyen és mennyire örülök, hogy a teljesen, az utolsó eldugott ficakig megtömött kombi Ladánkból nem loptak el semmit az éjszaka. Ő azt mondta: nem attól kell félni, hogy elvisznek valamit, hanem hogy betesznek. Egyáltalán nem értettem, néztem rá hülyén, de nem mutattam tudatlanságomat. Csak a Lacitól mertem megkérdezni, hogy vajon mit akart mondani.

Négy lakás volt a házban, ahol először laktunk. Mi foglaltuk el az egész magasföldszintet.

Elődünk elmondta, hogy a lakást és a telefont lehallgatják, ne beszéljünk olyan dolgokról, amit nem szeretnénk mással megosztani. Őszintén szólva, nem nagyon hittem el, szóbeszédnek véltem. Jó viszonyban voltunk a ház lakóival, aztán az egyikről ’89 után kiderült, hogy rendszeresen jelentett rólunk.

Az idő múlásával rá kellett jönnöm, hogy a megfigyelés és a lehallgatás nem szóbeszéd, hanem napi valóság. Tudomásul vettük, hiszen nem is volt más választásunk, megtanultuk, hogy hol beszélhetünk szabadon, és hol nem, hogy vigyázhatunk barátainkra, ismerőseinkre.

A megfigyelés egyik oka: kapcsolattartás helyiekkel

Egy alkalommal csíkszeredai barátainkhoz mentünk szokásos látogatásunkra, beálltunk szülei szentkirályi házának magas kerítéssel védett udvarára a feltűnő, maléves festésű autónkkal. Mondták, hogy riadóztatták a megyei rendőrséget, mert az egyik ellenőrző pontnál eltűntünk, most megyeszerte keresik az autónkat. Olyan köd volt szinte végig egész úton, hogy vélhetően az egyik őr nem látott meg, vagy valami hasonló történhetett.

Nemcsak ez volt az oka, hogy a Ceauşescu-éra alatt egyetlen egyszer sem fogadtuk el a meghívásukat az ott alvásra, hogy mindig szállodába mentünk, és lehetőség szerint az ő autójukkal közlekedtünk, mert nem akartunk bajt hozni rájuk. Már azzal is elég nagy rizikót vállaltak mindannyian, hogy minket egyáltalán vendégül láttak, hogy többször is meglátogattak Bukarestben.

A megfigyelés oka: külföldön élő családtag

Négy lakás volt a házban, ahol először laktunk. Mi foglaltuk el az egész magasföldszintet, és két emeleten volt még három lakás. A legfelső szinten lakott egy nyugdíjas házaspár, Andrei néniék, és 26 éves elektromérnök lányuk, Rodica. Őket is megörököltük az elődünktől olyan értelemben, hogy a 80-as évek közepi, rekettyepusztai szatócsbolt szintjén lévő diplomata boltból időnként olyan kurrens cikkeket vásároltunk nekik, mint olaj, liszt, cukor, só, esetleg bábolnai csirke.

Nagyon szerették az akkor hároméves Ágit, gyakran vitték fel magukhoz a cselédlépcsőn. Ne lássa a többi lakó. És hogy ezt egy gyerek mennyire érzi, az óvodás lányom nevetve ugrott Rodica ölébe, de amikor kiléptek az ajtón, a kezét a szájára téve mutatta, hogy nem fog beszélni, amíg föl nem érnek a másodikra. Rodicának nem volt munkája, a család gyanús volt, mert a nővére hozzáment egy francia fiúhoz és Párizsban éltek.

A megfigyelés oka az értelmiségi lét

A házunk előtt különösen 1988-1989-ben rendszeresen parkolt egy mikrobusz hatalmas antennákkal, alkalmanként egy-egy fekete Dacia is. Gyakran jöttek hozzánk helyi magyar értelmiségiek, egyetemi tanárok, újságírók, a nagyobb veszélyt ők vállalták, mi a helyet adtuk nekik, ahonnan eljuttathatták üzeneteiket.

A lakást és a telefont lehallgatják, ne beszéljünk olyan dolgokról, amit nem szeretnénk mással megosztani.

Hangosra állítottuk a hifi tornyot – Lehet, hogy ez nem is zavarta a lehallgatást? Máig sem tudom. – és hagytuk, hogy írjanak. Keveset beszéltünk. Ezt a lányom nem is nagyon értette, konspirációból nem volt valami jó, és egyre csak kérdezte: miért nem beszélnek már? Mit írnak már annyit? Írtak, mert volt mondanivalójuk és mert hitték, hogy egyszer jobb lesz.

Félelemkeltés

És próbáltak megfélemlíteni. Rögtön a kiérkezésünk utáni hetekben. Zaklattak. Két héten keresztül éjjel-nappal hívtak telefonon. Naponta százszor. Nem mertük kihúzni, ezt egy repülős nem teheti meg, bármikor, bármi történhet. Nem lehettem udvariatlan, pedig nagyon akartam. Mindig kerestek valakit, és én csak annyit mondtam, “greşală”, tévedés. Naponta százszor. Több mint tíz napig, éjjel-nappal.

A hangok alapján 4-5 személy feladata volt minket hívogatni, egyikük szószátyársága vetett véget ennek. Egy újabb „greşală” udvarias bemondása után ezt hallottam a telefonban: hallod, ez a nő azt mondja, hogy téves, és hangos röhögés. Itt szakadt el a cérna, és ment be a Laci a nagykövetségre, hogy tájékoztassa őket a zaklatásról. Nem tudom a pontos folyamatot, de két nap múlva a magyar külügy közbenjárására a telefonálások megszűntek. Ez olyannyira furcsa volt, hogy többször megnéztem a telefont, nem kapcsolták-e ki, van-e vonal.

Tudd, hogy itt vagyunk!

Rendszeresen bejártak a lakásba, nem csináltak belőle titkot. Égve hagyták a villanyt. Rendszeresen feltörték a Laci autóját. Csak hogy jelezzék, ott vannak. Néha a fiúk „saját zsebre” dolgoztak: kilopták a rádiót a kocsiból, elloptak tárgyakat a lakásból.

Azt hittem, hogy az 1989. decemberi események után ennek vége lesz. Nem lett. Tovább folytatódott, de már nem érdekelt. Ott volt nekem a biztos tudat, hogy én csak átmenetileg vagyok ott, ha nagyon akarok, felülök a repülőre és hazamegyek, ahol ezt így nem lehet megcsinálni.

Ez adott erőt ahhoz, hogy nevetve, a szolgálatokat kigúnyolva éljük ott a mindennapjainkat. Ez adott erőt, hogy a sok kandi tekintet ellenére is menjünk és tegyük tovább a dolgunkat. Mert volt egy biztos menedék.

Mert mindent meg lehet szokni. Meg lehet szokni a fűtetlen lakást, a rossz ellátást, a kivilágítatlan utcákat. Röhögni lehet az útlezárásokon, mert viszik futtatni a Kárpátok géniuszának kutyáit. Egy valamit soha nem lehet megszokni. Azt, hogy megfigyelnek, hogy lehallgatnak. Hogy be akarnak férkőzni a legszentebb magánéletedbe. Bírósági határozat nélkül.

kiemelt fotó: a maléves autónk Csíkszeredában

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük