Holland békefenntartók Srebrenicában 1.

A Srebrenicáról szóló megemlékezés poszt alatt kommentelők közül nagyon sokan okolják a holland békefenntartókat, hogy tétlenül nézték, ahogy a boszniai szerb hadsereg és szerb félkatonai alakulatok gátlástalanul tomboltak a kelet-boszniai kisvárosban, ami több mint nyolcezer muzulmán férfi és fiú kivégzéséhez, a kisváros lakóinak deportálásához vezetett. 

A háború után röviddel költöztünk ki a családdal négy éves kiküldetésre Szarajevóba. Megismerkedtem sokakkal, akik a városban élték át az ostrom négy évét, a gimnazista lányom osztálytársaival, akik pincékben, óvóhelyeken tanultak a bombák zuhogása közepette, vagy külföldre menekítették őket a szüleik.  Láttam az akkor még sok helyen meglévő sírokat a városi parkokban, a sportpályákon, mindenhol, ahol találtak helyet, hogy eltemethessék a halottaikat. Csak később kezdték el ezeket az ideiglenes sírhelyeket felszámolni és méltó helyre temetni a megölt városlakókat. Elmentem, ahova lehetett, Srebrenicába is. A személyes beszélgetéseken kívül igyekeztem minél több forrásból tájékozódni az ország és a város II. világháború utáni időszakának legvéresebb eseményeiről. 

Egyet biztosan megtanultam és megértettem. A háború nem fehér és fekete. Nincs csak gonosz és csak ártatlan. Természetesen az elkövetett bűnök nagysága különböző lehet, de senki nem felmenthető. A szerbek által Srebrenicában elkövetett népirtás megbocsáthatatlan. 

És nem vétlenek a holland békefenntartók sem, de körülményeik mindenképpen árnyalják a róluk elterjedt képet. 

Védett övezetek

Az ENSZ BT a vérengzések, a háború megfékezésére hat különleges védelmi övezetet hozott létre Boszniában. Ezek Bihač, Szarajevó, Goražde, Žepa, Srebrenica és Tuzla térsége voltak. Megteremtették a védett zónákat, de nem határoztak arról, hogy kell azokat megvédeni. 

Srebrenica védetté nyilvánítása azt eredményezte, hogy az előretörő szerb hadsereg elől, biztonságot keresve, ide menekült a környező települések bosnyák lakossága. A város lakóinak száma megkétszereződött, a menekültek évekig embertelen körülmények között éltek elégtelen élelem, ruházat, villany, gáz és fűtés nélkül. Az ENSZ menekültügyi biztosa 1993-ban ezt írta: a helyzet Srebrenicában óráról órára rosszabb. Az utolsó jelentés, amit kaptam az ott lévő szakemberektől, az rémisztő. A diplomata már ekkor figyelmeztetett arra, hogy a városban humanitárius katasztrófa fenyeget és a lakókat meg kellene védeni az egyre közeledő szerb támadóktól.   

A védett övezetekben ENSZ békefenntartók voltak hivatottak az ellenőrzésre. Srebrenicában holland békefenntartók szolgáltak. Humanitárius okok, politikai ambíciók vezették Hollandiát, hogy részt vegyen egy rosszul értelmezett és gyakorlatilag lehetetlen békemisszióban – állította a Háborús Dokumentumok Intézetének 2002-ben Hágában nyilvánosságra hozott jelentése. A srebrenicai szolgálatot valódi helyzetfelmérés nélkül vették át a hollandok, miután több ország már visszautasította. Nem volt tisztázott a zászlóalj hatásköre sem. Ott védték a békét, ahol nem volt.

A jelentés 2002. április 16-án a holland kormány lemondásához vezetett. 

Philip Morillon tábornok, a békefenntartó erők háború alatti francia főparancsnoka egy meghallgatáson elmondta, hogy a hatalom tévedett, amikor úgy vélte, hogy csupán a nemzetközi erők jelenléte elegendő ahhoz, hogy a térségek érintetlenek maradjanak. Ezt jelesen példázza a srebrenicai vérengzés, ahol 1995 nyarán a nemzetközi erők nem tudták megakadályozni sem a bosnyák hadsereget, hogy megtámadja a szerb falvakat a védett területen, sem Ratko Mladić seregét, hogy lerohanja Srebrenicát.

Vitathatatlan a nemzetközi erők felelőssége, de az említett Intézet hat évig tartó vizsgálatának fő kérdése az volt: vajon a holland egység csak állt és nézte, hogy mi történik? 

A Dutchbat III. egység Srebrenicában

Ezt nem lehet egyértelműen kijelenteni. Tény, hogy a zászlóalj parancsnoka, Thomas Karremans ezredes már 1995. június elején jelentette az ENSZ-nek és kormányának a szerb csapatösszevonásokat. Lehetségesnek tartotta, hogy azok egy nagyszabású akció előkészületei, ám erre semmi reagálás nem érkezett még akkor sem, amikor július 6-án hajnalban megkezdődött a támadás a város ellen. Az őrnagy a hat napig tartó ostrom minden napján kérte a légi beavatkozást, ezt azonban mind a Szarajevóban, mind a Zágrábban székelő főparancsnokság rendre elutasította, és a holland védelmi miniszter is csak a város eleste után lépett fel a légitámadás megindításáért, amikor már késő volt.

Hogy miért maradt el a légi támogatás, miért volt ez a masszív ellenállás a holland tisztek kérése ellenére, talán majd csak akkor fog kiderülni, ha megnyílhatnak a titkosított levéltári anyagok. Az biztos, hogy Ratko Mladić azzal fenyegetőzött, hogy a repülőgépeket és a békefenntartók bázisát Potočariban és Tuzlában nehéztüzérséggel fogja lövetni, aminek áldozata lesz az a többezer civil, akik a bázis köré tömörültek. Akkorra már 25 ezer menekült gyűlt össze az ENSZ támaszpont körül Potočariban, védelmet remélve a kéksapkásoktól.

Mégis, a jelentés szerint a holland katonák még akkor is megakadályozhatták volna a népirtást. Július 11-én, a vérengzés előestéjén Mladić Karremans zászlóaljparancsnokon keresztül felajánlotta az ENSZ-nek a lehetőséget, hogy ők szervezzék meg a holland egység körül lévő húszezer bosnyák kitelepítését. Ha ezt megteszik, megakadályozhatták volna, hogy a férfiakat elválasszák a nőktől, megmenekülhettek volna a környező erdőkben bujkálók és a holland zászlóalj magához vehette volna a kezdeményezést. 

Az ajánlatról tájékoztatták valamennyi felettes szervet, köztük a hágai védelmi minisztériumot is, de sajnos a lehetőséget nem használták ki és Mladić július 12-én úgy határozott, hogy ő maga hajtja végre a kitelepítést. Ám ez deportálás volt, ahol a férfiakat, gyerekeket és nőket elszakították egymástól, az erdőben bujkálókat elfogták.

A holland kormánynak parancsot kellett volna adni, hogy az egység ne hagyja el Srebrenicát addig, amíg nem bizonyosodik meg arról, hogy mi lesz a férfiak és gyermekek sorsa. Az akkori külügyminiszter Van Mierlo síkra szállt ezért és megpróbálta mozgósítani a nemzetközi segítséget, ám a védelmi miniszter Voorhoeve nem adta ki a parancsot és a kérdésben Wim Kok miniszterelnök is mellé állt. Így történhetett meg, hogy a holland egység bármiféle ellenállás, egyetlen puskalövés nélkül a szerbek kezére adta a muzulmánokat. 

Habár közvetlenül nem felelősek a tömeggyilkosságért, tehettek volna többet még akkor is, ha a szerbek katonai fölénye miatt nem bocsátkozhattak direkt harcba.

Húszéves hallgatás után

2015 májusának végén a De Telegraaf  által közzétett interjúban törte meg a húszéves hallgatást egy holland katonatiszt, és beszélt arról, miért nem kapott légi támogatást a holland ENSZ-zászlóalj Srebrenicában 1995 júliusában.

Bart Wagenaar a holland királyi légierő nyugalmazott őrnagya 1992 és 1995 között a hágai Védelmi Minisztérium úgynevezett háborús parancsnoki bunkerében teljesített szolgálatot.  Az interjúban azzal vádolta a holland kormányt, hogy elárulta a Srebrenicában állomásozó holland ENSZ-zászlóaljat.  

Az őrnagy szerint Karremans ezredes katonai módon viselkedett a nehéz körülmények között. Azzal együtt, hogy mindenkinek világos volt, hogy a holland zászlóalj rosszul van felfegyverezve és felszerelve. Az UNPROFOR parancsnoksága és Jasushi Akashi, az ENSZ főtitkárának boszniai különmegbízottja egy erős, Olaszországban állomásozó légi században bízott. Felettesei ezen gondolatmenetét követve Karremans ezredes négyszer kérte – hiába – a légierő támogatását. 1995. július 6-án és 8-án is megtette. Cees Nicolai holland dandártábornok, az ENSZ szarajevói főparancsnoka elutasította ezeket a kéréseket azzal az indoklással, hogy azok nem felelnek meg a korábban létrejött megállapodásnak, azaz még nincsenek közvetlen harcok. 

Wagenaar őrnagy elmondása szerint 1995. július 11-én kora hajnalban, az ENSZ által garantált biztonságot és védelmet élvező terület eleste előtti napon a parancsnoki bunkerban teljes káosz uralkodott. Ott volt az akkori miniszterelnök, Wim Kok,  Hans van Mierlo külügyminiszter, a legmagasabb rangú katonai tisztviselők tanácsadóikkal, valamint Joris Voorhoeve védelmi miniszter. Aggódva hallgatták a híreket Tom Karremans ezredes főhadiszállásáról, aki pánikszerűen ismét légicsapásokat sürgetett.

Amikor Mladić tankjai már Srebrenica utcáin voltak, Nicolai dandártábornok a szarajevói UNPROFOR parancsnokságon úgy döntött, hogy a kérést továbbítja felettesének, Bernard Janvier francia tábornoknak az ENSZ zágrábi székházába. Ő a kérést határozottan visszautasította és csak másodszorra, július 11-én délután 2 óra körül kaptak zöld utat.

„Azonnal függesszen fel minden légicsapást!”

Két F-16-os vadászgép indult Srebrenica felé. A légi tandem vezetője Manja Blok volt, az egyetlen női pilóta, aki harci műveleteket hajtott végre Európában a második világháború óta. Kétévnyi, Bosznia fölötti folyamatos járőrözés után kapta meg az első konkrét feladatot. Társával a már lángokban álló város felé repült. Srebrenica közelében fogta a holland zászlóalj rádiójeleit, akik megadták neki egy szerb tank koordinátáit. Manja Blok két bombát lőtt ki és mindkettő célba talált. Éppen amikor további támadásokra és manőverekre készültek, parancsot kaptak, hogy azonnal állítsák le a műveletet és térjenek vissza olaszországi bázisukra. Joris Voorhoeva miniszter telefonon utasította Yasushi Akashit, az ENSZ főtitkárának boszniai különmegbízottját, hogy „azonnal függesszen fel minden légicsapást” Ratko Mladić erői ellen. (Manja Blok a háború leszerelt és a Transavia légitársaságnál dolgozott 2000-től Boeing 737-es kapitányként.)

Akkor már egy  40 bombázóból álló század repült a kelet-boszniai kisváros felé, hogy segítsen az ostromlott enklávénak és a holland katonáknak. Wagenaar felidézi, hogy meglepetésében majdnem leesett a székéről. Köztudott volt, hogy Karremans és emberei már többször is bajba kerültek az UNPROFOR és az ENSZ erőin belüli rossz koordináció miatt, de most a saját kormányuk árulta el őket! 

A holland hatóságok húsz éven át azt az álláspontot képviselték, hogy a légi támogatás elmaradásáért az ENSZ zágrábi UNPROFOR-parancsnoksága volt a felelős, amelyet akkor a francia Janvier tábornok vezetett.

A hágai hivatalos szervek és a nemzetközi közösség gyáva kivonulása után Karremans ezredesnek még aznap meg kellett jelennie Ratko Mladić előtt a bratunaci Hotel Fontanában. Innen járta be a világot az a híres kép, amelyen az őszhajú holland katonatiszt bűnözők társaságában pózol.

Nem fehér vagy fekete

Mark Rutte Hollandia miniszterelnöke 2022-ben elismerte, hogy a Dutchbat III alakulatot „lehetetlen feladattal” bízták meg: úgy kellett volna fenntartaniuk a békét Kelet-Boszniában, hogy nem rendelkeztek elegendő katonával és megfelelő tűztámogatással. Hollandia következetesen azt az álláspontot képviselte, hogy könnyűfegyverzetű katonáit az ENSZ magára hagyta, amikor nem biztosított számukra légi támogatást.

Ugyanakkor 2019-ben a holland Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy a holland állam részben felelős 350 bosnyák haláláért Srebrenicában. Őket 1995-ben a holland ENSZ-kontingens ellenőrzése alatt álló biztonságos övezetből kiutasították, majd a boszniai szerb rendőri és katonai erők meggyilkolták.

Hasan Nuhanović családja is azok között volt, akiknek el kellett hegyni a biztonságos övezetet. „A táboron belül azok a katonák, akik kiadták az embereket a szerbeknek, azok teljes harci felszerelésben és fegyveresen tették ezt. A hollandok tehát fegyverrel hajtották végre az emberek eltávolítását a biztonsági övezetből” – mondta Nuhanović. Véleménye szerint rendkívül vékony és törékeny határ választja el az UNPROFOR, vagyis a holland békefenntartók felelősségét a népirtás közvetlen elkövetőinek felelősségétől.

Alma Mustafić tizennégy éves volt 1995-ben, amikor elszakították édesapjától, akkor látta őt utoljára életben. A holland médiának azt mondta, hogy egy hivatalos holland küldöttség részvétele a megemlékezésen, valamint az oktatásban megjelenő hiteles tájékoztatás olyan gesztus lenne, amely bizonyítaná: Hollandia nem fordítja el a fejét a népirtásért viselt felelősség kérdésétől.

A tragédia ugyanakkor mély nyomot hagyott azokban a holland katonákban is, akiket a történtek miatt felelősség terhelt. A szemük láttára mindössze három nap alatt mintegy 30 000 bosnyák nőt és gyermeket deportáltak. Nők és lányok ezreit erőszakolták meg, míg 8 372 férfit és fiút meggyilkoltak.