Holland békefenntartók Srebrenicában 2.

A Holland békefenntartók 1. bejegyzésben is leírtam, hogy a katonák ott védték volna a békét, ahol háború volt, hogy kellő kompetencia, hatáskör nélkül küldték oda az egységeket úgy, hogy a megfelelő felszerelést, támogatást sem biztosították.  

Tom Barlow Brown angliai fotóriporter, újságíró interjúkat készített az akkor ott szolgálatot teljesítő Dutchbat III. zászlóalj tagjaival. A Dutchbat III. 1995. januárban érkezett állomáshelyére. Nem volt világosan meghatározva az egység mandátuma, a holland katonai vezetést nem zavarta, hogy nincsenek részletes információik a Srebrenica környéki eseményekről. Ezzel teljesen lehetetlen helyzetbe hozták a 400 fős zászlóaljat, akiknek feladata a boszniai szerb erőkkel körülvéve a biztonsági övezet megfigyelése volt. Fegyverhasználatuk kizárólag önvédelemre korlátozódott. 

A holland egység tagjai számára Srebrenica egyet jelent a kudarccal, a bűntudattal és a poszt-traumás stressz szindrómával. Mintegy harminc százalékuk küzd betegségekkel, munkaképtelenek, alkohol- vagy drogfüggők. Néhányuknak a házassága ment tönkre. Néhányan egyáltalán nem tudtak túllépni a történteken: önkezükkel vetettek véget életüknek.

“Srebrenica tönkretette az életem”

Derk Zwaan: “Srebrenica tönkretette az életem”

19 éves fiatalként, szinte még gyerekként vett részt az ENSZ kéksisakosainak kelet-boszniai bevetésén. Évtizedekkel a borzalmas események után is poszt-traumatikus stressz szindrómával küzd.

„A menekültek nyomorúsága, a halálfélelem vagy az állandó fenyegetettség érzése: ezek az emlékek senkit nem eresztenek. A legrosszabb az a tehetetlenség volt, hogy katonaként semmit nem tehettünk. “

Totális katasztrófa volt

Henk Van Der Berg: Totális katasztrófa volt

„Csak 20 éves voltam és azt gondoltam, hogy nem történhet semmi. Bosznia felé menet megálltunk Splitben, én onnan Zágrábba mentem. Olyan volt, mint egy nyári táborozás. Volt McDonald’s, Burger King és hasonlók. A következő napon felszálltunk az autóbuszra, ami elvitt minket Srebrenicába, ahol nem volt semmi. 1995 elején már voltak ellátásbeli problémák  (…)

Azon a napon, amikor a bosnyák menekültek áradata megindult, miután Srebrenica szerb kézre került, az energia központban dolgoztam. A műszak után kimentem és láttam az emberfolyamot, ahogy a bázis felé jönnek. Segítettem nekik. (…) A gyár hátsó részén volt egy óriási üzemcsarnok, ami tele volt emberekkel. A helyzet rettenetes volt és kaotikus. Nem tudom biztosan, hány ember volt bent, de rettenetesen féltek, maguk alá vizeltek, volt, aki abortált. Ami ott volt, az maga volt a pokol. Az a bűz borzalmas volt, tényleg borzalmas. Akkor azt gondoltam: Mit tehetünk? Nincs elég élelem, víz, nincsenek gyógyszerek. Nekünk elég volt, de nem sok. Teljes katasztrófa volt.  (…)

Nem gondolkoztam azon, hogy mi fog ezután történni. Egy dolgot tehettem, hogy a menekültekkel maradok. Egyszer csak azt mondták, álljak a bázis bejáratához, hogy a szerbek lássanak. Élő védelmi falat alkottunk. (…) A szerbeket nézve kizárhattuk, hogy azok tapasztalt katonák. Srácok voltak puskákkal, késekkel, mindenféle eszközzel, ami a kezük ügyébe került. Tetőtől talpig fel voltak fegyverkezve. Néhányuknak katonai eszközöket kellett adnunk. Nagyon fenyegetően néztek ki. (…)

Miután a menekültek elmentek, mi még maradtunk néhány napig, de nem többet, mint egy hetet. Minden olyan rendkívülinek tűnt. A gyár üres volt, a bűz rettenetes. Kísérteties volt a csend. Emlékszem, ültünk kint, ittuk a kávét, hallottuk a lövéseket és a kutyák ugatását. Valaki mondta, hogy a szerbek még mindig vadásznak a menekülőkre az erdőben. De akkor már hozzászoktunk ehhez a helyzethez. (…)

Az első néhány évben nagyon nehéz volt. Visszamentem a munkába, de nem tudtam dolgozni, koncentrálási problémáim voltak. Nagyon nehéz időszak volt. Most a dolgok változnak, többé már semmi nem fekete és fehér. A menekültek és a túlélők is megértik, milyen helyzetben voltunk. Mind együtt. Nekik sokkal rosszabb volt, mint nekünk, mert mi hazamentünk és tudtuk folytatni az életünket, de ők elveszítették a családjukat, a barátaikat. Megölték őket. Hozzájuk képest én nem panaszkodok, habár nagyon nehéz időszakokon mentünk keresztül. Rosszul alszol, vagy egyáltalán nem alszol. Problémáid vannak a munkával vagy az emberi kapcsolatokkal. Mindenkinek meg kellett ezzel harcolni és vannak, akik még mindig küzdenek. A Dutchbat veteránok jó része úgy érzi, hogy mindez tegnap történt. Ők még mindig küzdenek és nem képesek rá, hogy folytassák az életüket.” 

Nem tudtunk harcolni 

Remko de Bruijne: Nem tudtunk harcolni 

„Mindenki azt gondolja, hogy a szerbek hétfő este támadtak és kedden reggel esett el az enklávé, de nem így volt. Egy héttel korábban már a támadások középpontjában volt az enklávé. A megfigyelők már akkor látták a szerbek készülődését. Én megfigyelő voltam a Romeo és a Quebec pontokon. A Romeo pont a hegyen volt, jól láttuk a szerbeket. Hetekkel előbb láttuk a tankokat, és a katonákkal teli autóbuszokat, ahogy a mi irányunkba jöttek. Minden nap jelentettem Szarajevóba. Az ilyen jelentések után minden alkalommal azt mondták nekünk, hogy kapcsolatba léptek a szerbekkel, hogy ez csak gyakorlat, és hogy ne aggódjunk. (…)

A szerbek ellenőriztek mindent az első naptól az utolsóig. Mi egyedül csak a rendszer fenntartásán dolgozhattunk, hogy ételt, cipőt és ruházatot szerezzünk magunknak és a civileknek. A fő feladatunk az volt, hogy megfigyeljük és lefegyverezzük a bosnyák katonákat. Ez volt az ENSZ célja. Hivatalosan nem volt kijelentve, hogy meg kell védenünk a civileket, ez nem volt a mi feladatunk. Megpróbáltuk, és ez volt az első hiba, amit elkövettünk. (…)

Amikor a szerbek megtámadták Srebrenicát, minket az első vonalba küldtek, hogy megállítsuk őket és néhányan a bajtársaink közül úgy döntöttek, hogy együtt harcolnak a bosnyákokkal. Ebben az volt a probléma, hogy ENSz katonaként nem állhatunk egyik fél oldalára sem, és mi ezt tettük. Akkor ebből sok probléma volt, mert ezzel az ENSz politikája ellen tettünk. Az ENSz azzal érvelt, hogy kaphatunk légi támogatást, így mi azt mondtuk a bosnyákoknak, akikkel harcoltunk, hogy ne aggódjanak, jön a segítség. (…)

Nem tudtuk, de abban az időben az ENSz-en belül húztak egy képzeletbeli határt a szerbeknek, amit ha átlépnek, akkor megindul a légi támogatás. Nekünk erről fogalmunk sem volt, mert a kommunikáció az első vonalban kaotikus volt. A második, vagy a harmadik napon a szerbek átlépték azt a képzeletbeli határt, de a légi segítség nem érkezett meg. Minden alkalommal, ahogy törtek előre, mi újabb frontvonalat nyitottunk. Ez körülbelül két napig tartott, egészen addig, amíg elfogyott a lőszerünk, és vissza kellett vonulnunk Potočariba. Felsorakoztunk a gyár hátsó részén és megpróbáltuk azt mutatni, hogy megvédjük az embereket a bázison, de ez már csak színjáték volt, mi nem tudtunk harcolni. (…)

Egy ponton Karremans megegyezett Mladić-csal, hogy kienged minket és az embereket Potočariból, mert Mladić azt akarta, hogy mindenki kijöjjön. Akkor elkezdtek érkezni az autóbuszok. Azt mondták nekünk, hogy segítsünk a civileknek, hogy felszálljanak a buszokra és abban a pillanatban a szerbek elválasztották a férfiakat és a fiúkat azzal a magyarázattal, hogy háborús bűnösöket keresnek. Tudták, hogy minket nem bánthatnak, de azt állították, hogy kihallgatásra visznek minden tíz évnél idősebb fiút. Nekünk ezt mondták. Nem hittünk nekik, de nem tehettünk semmit, mert sokkal többen voltak. Egyedül a nőknek és a gyerekeknek tudtunk segíteni, hogy kijussanak. Mindenki azt mondja, hogy segítettünk a népirtásban, mert segítettünk, hogy elválasszák a férfiakat a családoktól. De nem mi választottuk, hogy ezt tegyük. Én személyesen nem tettem fel senkit a buszra, nem választottam el senkit, azt a szerbek csinálták. Nekem féle kellett állnom. Ilyen helyzetben két lehetőség van és mind a kettő rossz: vagy megmented a nőkkel és gyerekekkel teli autóbuszt vagy megmentesz öt férfit. Ilyen dilemmák voltak.” 

Nem számítottam rá, hogy ez fog történni 

Anne Mulder: Nem számítottam rá, hogy ez fog történni 

„1995. februárban érkeztem Srebrenicába, valamikor a Valentin-nap körül. Zágrábig repülőgéppel, onnan autóbusszal. Átmentünk jónéhány ellenőrző ponton. Az autóbuszunk egészségügyi felszereléssel volt tele, amit az enklávéba kellett becsempésznünk. Ez volt az első, amin elcsodálkoztam, mert azt gondoltam, hogy az ENSz a főnök. Miért kell akkor csempésznünk? Amikor megérkeztünk, akkor mondták nekem, hogy az egész területet körülvették.

Nem volt sok készletünk, nagyon kevés benzin, fűtőolaj és nem túl sok étel, csak néhány kanadai és francia konzerv. Olyankor jutottunk némi „friss” ételhez, ha egy-egy konvojt nagyritkán beengedtek az enklávéba.  (…)

Néha kimentünk járőrbe, illetve „szociális járőrbe”, körbejártunk a főutakon. Nem nagyon akartak kiengedni minket a bázison kívülre, féltek, hogy túszul ejtenek, ahogy az korábban megtörtént. A helyzet fokról fokra romlott. Egyre kevesebb friss élelem, lőszer volt, nem engedték meg, hogy a katonák kivegyék a szabadnapjaikat, én az utolsók között voltam, akik még kaphattak szabadságot. Tíz napra elutaztam Horvátországba, utána visszatértem az enklávéba. (…)

Ha visszatekintek, talán látni lehetett volna, hogy mi készül. De abban az időben nem gyanítottuk, hogy a szerbek megtámadják az enklávét. Nem számítottam erre. Emlékszem az evakuálásra, amiben ugyan nem vettem részt, de ami olyan volt, mint a Schindler listája. A bázison főleg anyák, gyerekek és öregek voltak, de volt kb. 240 férfi is. Ezek a férfiak nagyon ijedtnek néztek ki. Nyár volt. Nem volt élelem, nem volt privát szféra és nem volt elegendő wc. Egészségügyi szempontból óriási káosz volt. 

A kollégáim közül néhányan megpróbálták megmenteni őket, úgy, hogy felszálltak az autóbuszra, azonban ahogy a látóterünkből kiértek, a szerbek leszállították őket, elkobozták tőlük a fegyvereiket, sisakjaikat, golyóálló mellényüket. Reménytelen volt. Nem voltam tisztában vele, hogy a férfiakat elfogják és megölik. El sem tudtam képzelni. Hogy ölhetnek meg nyolcezer embert? El tudtam képzelni a hadifoglyokat, de nem tudtam elképzelni a szisztematikus gyilkolást. Nem vártam, hogy ez fog történni. Megértettem, hogy az emberek félnek egymástól, de erre nem számítottam. Hogyan lehetséges, hogy összeterelik ezeket az embereket és megölik? Vagy bezavarják őket a házakba és bombát dobnak rájuk? Hihetetlen. (…)

Amíg a kapuban álltam, láttam boszniai szerb civileket, ahogy megérkeznek az enklávéba, rabolnak, lopnak edényeket, szarvasmarhákat, lovakat, TV-ket, hűtőszekrényeket… Mindent elloptak és integettek nekünk. Megalázó volt.

Soha nem láttam ennyi hibát elkövetni ilyen rövid idő alatt. Néhány kollégám fényképeket készített a bűncselekményekről, ám azok elvesztek. Úgy tűnik, mintha semmi nem történt volna.”

Veteránélet a szolgálat után

Derk Zwaan több tucatszor visszatért Srebrenicába, hogy választ kapjon a kérdésre: miért kellett Srebrenicának elesnie? miért hagyták őket cserben? Teljesen magával ragadta az, mennyire szívélyesen üdvözölték a bosnyákok. “Ez az ország egy kicsit már az én hazámmá is vált.” 

Henk van der Berg szolgálata leteltével, 1995. decemberben elhagyta a hadsereget és visszatért korábbi munkahelyére. Ma feleségével közösen hátrányos helyzetű gyerekeken segít. 2017-ben veterán társaival együtt visszament Srebrenicába. 

Remko de Brijne a szolgálata végéig volt a hadseregben. Most veteránoknak segít feldolgozni a traumákat és egyéb pszichés problémákat. 2019-ben részt vett a volt boszniai szerb vezető,  Radovan Karadzžić ítélethirdetésén, ahol találkozott azokkal az asszonyokkal, akiket kihozott az enklávéból. 

Anne Mulder is elhagyta a hadsereget szolgálata végén és visszatért tanulmányaihoz. Csatlakozott a Szabadság és Demokrácia Néppárthoz, nagyrészt a Dutchbat veteránok szolgálatának elismertetéséért. 2010-2020 között a holland parlament képviselője volt, 2025-től Helderberge polgármestere. 2018-ban tért vissza Boszniába választási megfigyelőként Szarajevóba és Srebrenicába. 

forrás: dpa, Balkaninsight