Iskola ostrom idején – Szarajevó

A pedagógusok világnapja alkalmával eszembe jutottak a gyerekek szarajevói tanárai, akik közül többen a háború alatt is tanítottak.

A boszniai főváros 1992-től 1995-ig tartó négy éves ostroma alatt az iskolák nem működtek, ennek ellenére diákok tízezrei tanultak nem „szabvány szerinti” tantermekben, sokszor életük kockáztatásával.

Humanitárius segélyek

A háború kitörése váratlanul érte az oktatást. Ott álltak a pedagógusok néhány tankönyvvel, órákra felkészítő anyagokkal, és a diákok néhány füzettel, tollal és könyvvel.

Amikor már megindultak a humanitárius segélyszállítmányok, akkor érkeztek tankönyvek, füzetek, ceruzák, egyéb iskolai felszerelések. A hiányok pótlására utcai árusoktól is vásároltak régi tankönyveket.

Nem szabványos tantermek

A háborús körülmények miatt az Oktatási Titkárság nem ragaszkodott ahhoz, hogy a diákoknak iskolába kell járni. A szülők döntöttek, hogy elküldik-e gyermekeiket. És a gyerekek tömegesen mentek. Nem ritkán éhesen, fázva, félve, de mentek.  

A tanítást a helyi közösségek által szervezett helyeken tartották. Lépcsőházakban, kazánházakban, lakásokban, pincékben, fodrász szalonokban és egyéb üzlethelyiségekben voltak az órák.  Koordinátorok szervezték az osztályokat, tanárokat, tantermeket és a munkához szükséges erőforrásokat.

Volt olyan tanítási pont, ahol a diákok az órák alatt a pincében a sarokban guggolva tartották ölükben a könyveket és a füzeteket. A téli mínuszok idején tűzifát hoztak, kabátban, kesztyűben hallgatták a gyertyák, lámpások alatt tartott foglalkozásokat. A tanárok igyekeztek írástudóvá tenni a gyerekeket és megtanítani, hogy bízzanak, reméljenek.

Sok tanár tankönyv híján kézzel írt jegyzetekből tartotta az órákat és azokat osztotta ki a diákoknak. A papírlapok az órai anyagon túl kérdéseket is tartalmaztak, amolyan házi feladatként. Mert a körülmények ellenére továbbra is voltak felelések, dolgozatok, jobb és rosszabb jegyek.

Az „osztályokba” minden korosztályból érkeztek gyerekek, „a nagyobbak adták át a tudást a kisebbeknek, míg a kisebbek megtanították a nagyobbakat, hogy ne felejtsék el, mi a játék”.

„Párhuzamos világ volt, amelyben gyertyafény mellett értek véget az iskolai évek, miközben mindenki úgy tett, mintha mi sem történt volna, mert az élet nem állhat meg.” 

Iskolán kívüli foglalkozások

A város ostrom alatt állt, de még mindig tartottak különféle tanórán kívüli foglalkozásokat, például latin-amerikai táncórákat. Versenyek is voltak.

„Úgy készültünk, mintha valahova mennénk, de valójában azt sem lehetett tudni, hogy holnap élünk-e. – emlékezett egy akkor diáklány. – Volt egy vándorszínházunk is, amely lépcsőházról lépcsőházra járt.”

Az iskola megváltás volt a gyerekek számára

Az ágyúzás idején előfordult, hogy a tanárok nem tudtak eljutni az „iskoláig”, és volt, hogy a testnevelő tanár is tartott énekórát.  Törekedtek arra, hogy egyetlen tantárgyat se hagyjanak ki. 

Előfordult, hogy az iskolába menet diákok és tanárok megsérültek és életüket vesztették. 1993. november 9-én Alipašino Polje kerület egyik iskolájában egy tanárnő és három tanuló vesztette életét egy támadásban. Akkor ott 23 diák megsebesült.

„Nehéz volt, amikor hallották, hogy egy gyerek megsérült. Hogy a szomszéd megsérült. Hogy egyikük apját vagy anyját megölték – emlékezett vissza egy tanár. – A legnehezebb az volt, ha a nyirkos pincében lévő rögtönzött tanteremben üresen maradt egy hely. Nem beszéltek, de tudták, hogy holnapra valaki már nem lesz ott.”

„A gyerekek menekültek a lövedék hangja, a golyók és a félelem elől. Ugyanúgy elszöktek, mint mi, mert úgy érezték, hogy az iskola, a beszélgetés, a hallgatás, a barátokkal való találkozás azt jelenti, hogy az évek nem telnek el hiába” – mondta a Harmadik Gimnázium bosnyák nyelv és irodalom tanárnője.

Az ellenállás egyik formája

A tanárnő úgy véli, hogy az a tény, hogy Szarajevóban minden nap több száz iskola dolgozott az ostrom alatt, nagy győzelem volt.

“Itt vagyunk, tanulunk, dolgozunk, gyilkoltok minket különböző módokon… De mi élünk, harcolunk, létezünk és győzni fogunk… Talán furcsa következtetés, amikor azt mondom, hogy “jó volt dolgozni”. … Nagyon boldog vagyok, hogy túléltem a félelmet, az éhezést, a telet és a bizonytalanságot, és hogy az voltam, aki vagyok. Hogy úgy döntöttem, hogy négy éven keresztül mindennap tanár leszek, órára futok, összeszedem azokat a gyerekeket, beszélgetek velük, élem az ő és a saját életemet.”