Ha karácsony, akkor a romániai forradalom

Ha karácsony, akkor a romániai forradalom. 1989-ben az egész ünnepet a tv előtt ültük végig, és minden évben eszembe jut az a nap, az a december 21-e. 

Az 1980-as évek végén tombolt az önkontrollját vesztett Ceauşescu rezsim. A két ország közötti egyre romló kapcsolat következménye volt 1988-ban a kolozsvári főkonzulátus bezáratása. Valamennyi dokumentum, irat, akta lekerült Bukarestbe, onnantól kezdve egész Románia területén felmerülő bármiféle konzuli ügyet a fővárosban és a fővárosból kellett intézni. Egyre nőtt az áttelepülési kérelmet beadók száma, ők az ország legtávolabbi pontjáról is kénytelenek voltak Bukarestbe utazni, ami az akkori közlekedési viszonyok között nem volt egyszerű.

Reggelenként munkába menet láttam, hogyan kanyarog a sor, mekkora tömeg várakozik, hogy kinyissunk. A konzulátus akkor a rezidencia kertjének területén volt, oda egy „folyosón” tudtak bejönni az ügyfelek, ami a nagykövetség és a rezidencia épületét választotta el. Az utcán posztoló rendőrök csak annyi embert engedtek be egyszerre, ahányan a váróban elfértek. Az épületeket elválasztó „folyosón” senki nem várakozhatott.

Nem volt ez másként december 21-én sem. Nagyon sokan voltak, mert a karácsonyi ünnepek miatt aki csak tudta, igyekezett elintézni ügyes-bajos dolgát.

Abban az évben mi jöttünk haza karácsonyi szabadságra, ez egy hallgatólagos megállapodás volt a kiküldött malévesek között. Egyik évben az egyik, másik évben a másik család utazott haza. A bőröndökkel együtt mentünk a követségre, hogy délben a futárbusszal menjünk ki a repülőtérre. Ági akkor volt 6 éves.

Tudtunk a temesvári eseményekről, a kereskedelmi kirendeltségen dolgozó szervizes kollégák első kézből hozták az információkat, hiszen ők járták az egész országot. Tudtunk arról, hogy 17-én a tömegbe lőttek és halottak maradtak a támadás után. Ennek ismeretében képtelenségnek tartottam, hogy százezer ember kimegy a Palota térre és ütemesen tapsol annak az embernek, aki a honfitársaikat gyilkolja. És ez történt. 

Sokat nem tudtunk az utcán történtekről, mert mint a szorgos hangyák csak dolgoztunk, dolgoztunk, hogy minél többet elintézzünk, mert tudtuk, hogy egyesek több száz kilométerről vonatoztak talán egész éjszaka azért, hogy beadják a kérelmüket, vagy a szerencsésebbek éppen felvegyék az áttelepülő vízumot.

Ági ott sertepertélt, hozta-vitte az útleveleket, nem volt ez neki újdonság, máskor is segített már, aztán egyszer csak jött az egyik diplomata a hivatali épületből, hogy azonnal bezárunk, küldjünk ki mindenkit a váróteremből, valami történik a téren, nem maradhatunk nyitva. Ők egyrészt nézték a TV közvetítést, másrészt kint is voltak az utcán, a petárdarobbanásról akkor még nem lehetett tudni, hogy petárda, akár puskalövés is lehetett volna.

És akkor a konzulátuson elszabadult a pokol. Az emberek nem akartak kimenni. Egyre csak kiabáltak, hogy mi csak vízumért jöttünk, mi csak egy papírt akarunk beadni, mi tegnap este indultunk Szatmárról. Valami iszonyat volt! Aki élt és mozgott, mindenki pecsételt és írt, kapkodtuk be a papírokat, közben a férfi kollégák igyekeztek kiterelni az embereket, hogy a kaput be lehessen zárni. Ehhez a kinti, a követséget őrző rendőrök segítségét természetesen nem vehettük igénybe, ők a követség területére nem léphettek be. Borzasztó percek voltak, egyik részről a sürgetés a diplomaták felől, hogy zárjunk, zárjunk, másik részről az együttérzés a bentlévőkkel (és akkor az utcán várakozókról ugye már nem is beszélünk), hogy segítsünk nekik.

Ebben a rohanásban egyetlen személyről feledkeztünk meg, Ágiról. Csöndesen, összekucorodva ült a konzulátus lépcsőjén és tágra nyílt szemekkel nézte, hogy mi történik körülötte.

Végre mindenki kiment, a nagykövet azt üzente nekem, hogy nem mehetek haza, mert „összetartás” van. Laci felhívta telefonon, rövid szóváltást követően, majd az első beosztottal (későbbi nagykövet) történt egyeztetés után persze beszálltunk a futárbuszba és elindultunk Otopeni felé. Amerre mi kimentünk, viszonylag nyugalom volt, de a város határában a katonaság már lezárta az utakat, senkit nem engedtek se ki, se be. Mi a diplomáciai rendszámmal tovább mehettünk, de újabb akadály volt a repülőtérre való bejutás is, amit akkorra már szinte hermetikusan lezártak.

Zavarodottan, de megkönnyebbülten szálltunk fel a repülőre, ami – ezt később tudtuk meg – azzal az instrukcióval jött el Budapestről, hogy mindenkit hozzanak el a kolóniából, aki haza akar jönni, akár jump seat-en is. Nem volt ilyen kérés egyrészt a külügyi alkalmazottakra vonatkozó, a nagykövet által elrendelt „összetartás” miatt, másrészt az alatt a három óra alatt, ami a Palota téri események és a gép indulása között volt, nem nagyon lehetett tudni, hogy mi fog történni.

Az egész karácsonyt a TV előtt töltöttük, izgultunk a kint maradt barátainkért. Néztük a repülőtéren zajló harcokról mutatott képeket és Laci rezignáltan csak annyit mondott a képernyőre mutatva: oda parkoltam le.

December 29-én Horn Gyula egy katonai AN26-ossal villámlátogatásra ment Bukarestbe. Azzal a géppel jött haza a Mahart képviselője és felesége, akik akkor már néhány napja a követségen voltak, de előtte napokig a Palota tér sarkán lévő lakásukban élték át, hogy ágyúval lövik az épületet, hogy találat érte a felettük lévő lakást, hogy nem tudtak kimenni a lépcsőházba, mert állítólag egy szekus bevette magát az épületbe és ez miatt lőtték a házat minden irányból. Nem volt fűtésük, nem tudtak főzni, mert az épület szakadatlan ágyúzása miatt a lakók tartottak a robbanástól, ezért elzárták a gázt. Az ablaktalan kamrában várták a lövöldözés csillapodását, és csak ezután merészkedtek ki az utcára és mentek be a követségre, majd a külügyminiszter gépével jöttek haza.

Január 2-án az első járattal mentünk vissza. Vittük a hátsó szélvédőt a kilőtt helyett és vittünk kenyeret és narancsot a kintieknek. Ehhez nem lett volna elég a kettőnk súlykerete, de Pataki Zoltán forgalmi igazgató azonnal engedélyezte a korlátlan súlykeretet. Nem tudtuk mi vár ránk Bukarestben, ezért csak ketten mentünk vissza egy félházas Tu-134-essel. Az utasok 90 százaléka szabadságról visszatérő kiküldött volt, a fogadtatás pedig meglepetésszerű. Az előző négy év alatt nem voltunk mi udvariassághoz, barátságossághoz szokva. Sőt. De a magyar emberek, a magyar honvédség segítőkészsége, a magyar segélyszállítmányok tömege úgy tűnt, megváltoztatott valamit. Akkor, aznap jó volt magyarnak lenni az Otopeni repülőtéren. Kár, hogy ez az érzés nem tartott túl sokáig, és nem a mi hibánkból.

Ha karácsony, akkor nekünk az a romániai forradalom, felkelés, puccs, kinek melyik tetszik napjait is jelenti.