Családi,  Repülős

Kis Malév emlékezet

Érettségit követően három hónapos várakozás után végre megjött a távirat: másnap jelentkezzen a Malév személyzeti osztályon. Őszintén szólva azt sem nagyon tudtam, hogy kell kimenni a repülőtérre, a belvárosból a Nagyvárad térnél tovább nem nagyon jártam, de persze leküzdöttem ezt az akadályt. Felvettek a számítástechnikai osztályra, és ahogy ballagtam a betonon az osztálynak helyet adó sárga barakk felé, és tekergettem a fejemet rácsodálkozva a fel-és leszálló gépekre, aztán elhaladva a hangár mellett a karnyújtásnyira álló Malév gépekre, már tudtam, hogy mindegy, mit kell csinálnom, én itt akarok baktatni minden nap. Beszippantott.

Egyetlen zokszó nélkül keltem reggelenként fél 5-kor, hogy sokszor én legyek az, aki a körúti bérházban még a házmester előtt elsőnek nyitja a kaput. Aztán jött a Raycheck már a főépületben, a tour szolgálat, a tanfolyamok egymásutánja, és azt gondoltam, én a Malévtól fogok nyugdíjba menni. A repülőtér a második otthonom lett. Itt voltak a családom, a barátaim.

Éjszakai szolgálatokban gyakran hallgattam kikerekedett szemmel az ÜFI külszolgálati történeteit a zöld toronyban, de meg sem fordult a fejemben, hogy egyszer ennek én is részese lehetek. Hogy egyszer maléves feleségként éveket fogok tölteni külszolgálatban. Várna, Burgasz, Bukarest, Szarajevó, Pristina. Összesen tizenhárom év. A nehézségekkel együtt nagyszerű évek voltak.

Pristina 2003

Sokat adtunk és sokat kaptunk a Malévtól. Tanulhattunk, a vállalat támogatásával szereztem meg mind a három diplomámat, képezhettük magunkat, utazhattunk, és mi igyekeztünk a megszerzett tudásunkat a vállalat hasznára fordítani.

Törzsgárda jelvény

Egyszer hallottam egy vállalatvezetőtől, hogy ő negyven év alatt egyetlen napot sem dolgozott, mert minden nap, amit a munkahelyén töltött, élvezet volt. Az utolsó egy évet leszámítva én is így éreztem. Imádtam szolgálatba járni, amikor a 93-as busz bekanyarodott a repülőtérre és megláttam a kék feliratot, mindig megnyugodtam. Megérkeztem. Mentünk karácsonykor és szilveszterkor, újévkor és mindig. Ha kellett 24 órát dolgoztunk, ha kellett korábban mentünk, ha kellett, helyettesítettünk. Nem kérdeztük, hogy miért? Tettük a dolgunkat. Szerettük.

Ferihegy 1 – Buczkó Imre rajza

Minden külszolgálatban hatványozottan éreztem, hogy milyen büszke lehetek maléves mivoltomra. Mindenhol csak tisztelettel beszéltek a vállalatról, elismerve teljesítményét. A külföldi légitársaságok képviselői között a maléves előkelő helyet foglalt el. De bármerre jártunk a világban, ha a check-in pultra kitettük az ID kártyánkat, mindig kaptunk egy barátságos mosolyt.

SJJ-BUD 2003

Büszke vagyok, hogy ott bábáskodhattam a világszínvonalú informatikai rendszer bevezetésénél és működtetésénél, büszkék vagyunk, hogy részesei lehettünk a vállalat átalakulásának, hogy ott lehettünk a részvényesek között, büszkén vásároltunk részvényeket, még inkább magunkénak érezve a céget.                                     

Malév részvény

Aztán a politika kezdett egyre jobban eluralkodni a Maléven. A részvénytársasággá alakulás (1992) után durván egy évtizeden át úgy-ahogy tartotta magát, de aztán elesett. A hatalom ráérzett a repülés eleganciájára, az abban rejlő lehetőségekre, és pénzt ugyan beletenni nagyon nem akart, de kivenni annál inkább. És rá kellett jönnie, hogy ezt igazi malévessel nem tudja megtenni, így jöttek a felsővezetésbe szinte követhetetlenül a pártkatonák sorra és szolgálták ki az őket delegálókat és alázták porig nap mint nap külföldön és belföldön a légiközlekedési szakembereket.

Repülőgép átvétel

Aztán elérkezett 2012. február 3-a. Az agónia utolsó hat évét már kívülről láttam, de barátaim és volt kollégáim révén naprakészen. Voltak, akik szinte tudomást sem vettek a diszkont légitársaságok térhódításáról és a Malév egyre süllyedő pozíciójáról, ám sokan nagyon reálisan látva a dolgokat, éreztük és tudtuk, hogy ez egyszer be kell, hogy dőljön, mert nem mehet tovább, de naívan abban is biztosak voltunk, hogy életbe lép a „B” terv és néhány óra múlva bejelentik az új légitársaságot. Együtt éreztem és sajgott a szívem azokért a személyzetekért, akik alól Tel Avivban és Dublinban kivették a gépet. Értetlenül figyeltem, hogy miért kellett néhány óra alatt többszáz hajózónak és légiutaskisérőnek kiüríteni a szekrényét? És miért nem kellett a többieknek? Ez valakinek a kicsinyes bosszúja lehetett? Nem találtam még rá válaszadót.

Értetlenül figyeltem, hogy miért kellett néhány óra alatt többszáz hajózónak és légiutaskisérőnek kiüríteni a szekrényét?

Teltek az órák, jöttek a hírek, hogy ki kell repülni a lízingelt gépeket az írországi Shannonba, amire a magyar pilóták első reakciója az volt, hogy ők ezt nem teszik meg. Aztán győzött a józan ész, és mégis inkább ők vitték el a gépeket és nem idegen személyzetek.

A vége. (fotó: iho.hu)

Az rettenetes volt. Néztük a számítógépen, láttuk sorban felszállni a gépeket, követtük őket nyomon a célig. A számítógép mellé egy B-737-es makettet tettünk, mécsest gyújtottunk, és folytak a könnyeink. Mert szívszorító volt. Látni azt a flottát, ami az életünk része volt, amin otthon voltunk, ami természetes közegünk volt közel három évtizeden keresztül, ahogy szép sorban elhagyja a magyar légteret.

Le kell írni, amíg még vannak tanúk, akik el tudják mesélni, hogy milyen volt a nemzeti légitársaság.

Heteknek kellett eltelni, amíg végre elhittem, hogy ezek bizony nem veszik elő a „B” tervet. Nem akarják a nemzeti légitársaságot átalakítva, megreformálva, megkurtítva, bárhogyan is, de újraindítani. Az volt az igazi trauma.

Akkor úgy éreztem, hogy megérte a fülemig eladósodni, és saját kiadásban megjelentetni a könyvemet A repülést szolgálták címmel. Mert le kell írni, amíg még vannak tanúk, akik el tudják mesélni, hogy milyen volt a nemzeti légitársaság.

Ferihegy 2B 2012. február 4-én

Azt mondják, hogy aki egyszer a „kerítésen belülre” került, az vagy elszökik három hónap múlva, hogy ő ezt nem bírja, vagy elköteleződött egy életre. Akkor is, ha valakik, ki tudja milyen okból vezérelve, bezárták a kapuját előtte. Mert a Malév nem egy munkahely volt, hanem egy életforma. Ettől az életformától fosztották meg szakemberek ezreit és voltak, akik belehaltak. Február 3-án rájuk is kell emlékezni, egykori kollegáinkra, akik az utolsó évek vezetésének és a vállalat csődbevitelének közvetlenül vagy közvetetten áldozataivá váltak.

Február 3-án bárhol vagyunk a világban, a Malévra emlékezünk. A miénk volt. Szerettük. Hiányzik.  

Élt 66 évet.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük