Mladić halála utáni indulatok
Ratko Mladić, az életfogytiglani börtönbüntetését töltő háborús bűnös halála olyan politikai és morális földindulást hozott felszínre, amely elemi erővel tépi fel a balkáni háború soha be nem gyógyult sebeit. Míg a túlélők és az áldozatok hozzátartozói évtizedek óta a mindennapi rutinba kapaszkodva próbálják túlélni a feldolgozhatatlan fájdalmat, a boszniai mészáros halála rávilágít a régió mély társadalmi szakadékaira.
A gyász méltósága éles kontrasztban áll azzal a morbid valósággal, amely Szerbia és a Boszniai Szerb Köztársaság utcáin sok helyen látható: a háborús bűnöst ma is nemzeti hősként dicsőítő graffitik és óriásplakátok.
Az állami tiszteletadás, mint akaratlan beismerő vallomás
A szerb politikai elit reakciója Mladić halálára a diplomáciai abszurditás határát súrolja. Amikor a szerb igazságügyi miniszter felvetette az állami tiszteletadással történő temetés gondolatát, egy olyan lavinát indított el, amely Szerbia állami felelősségét firtatja. Čedomir Stojković szerbiai ügyvéd elemzése szerint ez a lépés felérne egy önkéntes beismerő vallomással.
Mivel Ratko Mladić nem volt szerb állampolgár és nem volt a szerb állam hivatalos tisztviselője, az állami tiszteletadás közvetlen elismerése annak, hogy a szerb államapparátus irányította a népirtást.
Stojković szerint az igazságügyi miniszter javaslata – akit az ügyvéd „a világ legostobább igazságügyminiszterének” nevezett – de facto azt üzenné a világnak: Mladić a mi emberünk volt, azt tette, amit Belgrád parancsolt, tehát az általa elkövetett bűncselekmények valójában Szerbia által szervezett bűncselekmények voltak, ezért Szerbia teljes felelősséggel tartozik ezekért.
Figyelemre méltó Aleksandar Vučić elnök kettős játéka is: miközben „hazug médiahírnek” minősítette a miniszter ötletét, azonnal hozzátette, hogy ha a család kéri, az állam „méltó módon” mindent megszervez. Ez a taktikai elhatárolódás és egyidejű állami asszisztencia a szerb állami felelősségvállalás teljes morális csődjét jelzi.
Az életfogytiglan valódi jelentése: Miért nem „civilizációellenes” a börtönben meghalni?
Aleksandar Vučić elnöki kesergése, miszerint a hágai börtönben bekövetkezett halál „civilizációellenes, példa nélküli és indokolatlan”, éles ellentétben áll a jogállamiság alapelveivel. Stojković jogi és morális válasza rávilágít, hogy az életfogytiglani büntetés lényege nem a bosszú, hanem a tettek súlyával arányos társadalmi válasz.
Az életfogytiglani büntetés ugyanis nemwellness-hétvége egy távoli üdülőhelyen, nem tengerparti pihenés a rehabilitáció jegyében és nem otthoni környezetben eltöltött, békés végjáték.
„A büntetést okkal hívják életfogytiglaninak. Az életfogytiglani börtönbüntetés pontosan azt jelenti: a börtönben halsz meg! Az életfogytig tartó szabadságvesztés azt jelenti, hogy a cselekmények annyira súlyosak, olyan undorítóak, olyan szörnyűek és betegesek, hogy az elkövetőnek a börtönben kell meghalnia, és sehol máshol” – hangsúlyozta az ügyvéd.
A náci párhuzam: „100 muzulmánt egy szerbért”
Čedomir Stojković a továbbiakban keményen szembesíti a jelenlegi elnököt a múltjával: Aleksandar Vučić alig kilenc nappal a srebrenicai mészárlás előtt nyilvánosan hirdette meg a retorikát: „egy szerbért 100 muzulmánt ölünk meg”.
Ez a kijelentés kísérteties párhuzamot mutat Wilhelm Keitel náci tábornagy 1941-es, a megszállt Szerbiában kiadott parancsával. A logika mindkét esetben ugyanaz: „nem számít a nem, az életkor vagy a bűnösség”, a kollektív megtorlás és a megsemmisítés a cél. Stojković szerint Vučić valójában egy „náci szerb útlevéllel”, akinek Hágában lenne a helye.
A múlt, amely nem akar elmúlni
Ratko Mladić halála nem hozott megnyugvást. Az indulatok forrnak pro és kontra. Durva kirohanások és fájdalmas emlékezések. Úgy gondolom, nehéz, konfliktusokkal terhelt napok elé néz mind Bosznia-Hercegovina, mind Szerbia.
Vajon egy nemzet képes-e a valódi újjászületésre és a megbékélésre, amíg állami szinten próbálják tisztára mosni azokat a háborús bűnösöket, akiknek tetteitől még évtizedekkel később is megborzong a civilizált világ?
