Egyéb,  EX-YU,  Szlovénia

Síugró sánc Ljubljana közepén

A II. világháború után egy évvel alakult meg Ljubljanában az Enotnost sportklub, az ország legsikeresebb síklubja. Mindenütt folyt az újjáépítés, a várost télen vastag hótakaró borította. Roznik és Tivoli kerületekben, a Šišenski-hegyen több volt a síelő, mint a sétáló.

A pálya olyan rövid volt, hogy a sízők 28 másodperc alatt teljesítették.

A Šišenski-hegy tetején a Galet-rét népszerű sípálya volt, a sportklub ott szervezett szlalomversenyt. A pálya olyan rövid volt, hogy a sízők 28 másodperc alatt teljesítették, de ennek ellenére rendkívül népszerű volt. A versenyeket több tízezer néző figyelte, nem akarták kihagyni, hogy a fővárosban láthatják a legjobb alpesi sízőket.

Ahol az Enotnost síklub tagjai edzettek, két síugró pálya állt rendelkezésükre, az egyik 15, a másik 30 méteres volt. Méretük miatt a versenyzők egyszerűen csak botoknak nevezték őket. Hosszabb ugrásokat szerettek volna, ezért úgy döntöttek, hogy építenek egy 65 méteres síugró pályát a Šišenski-hegyen. A terveket Stanko Bloudek a klub sportolója, mérnök készítette, a klub tagjai és támogatói önkéntes munkával segítették az építkezést.

Úgy döntöttek, hogy építenek egy 65 méteres síugró pályát a Šišenski-hegyen.

1954-ben elkészült a torony és a fából épült síugró sánc, aminek a vége a Šiška kerületi Vodnikova utcáig nyúlt. Gyakorlatilag a város közepén állt. Az öröm mellett nem kevesen voltak, akik féltek attól, hogy a faszerkezet esetleg összeomlik.

Még ugyanabban az évben megrendezték az első versenyt is. A városi pályán kétszer tartottak nemzetközi versenyt, a Kongsberg Kupát, 1955-ben és 1961-ben. Mindkétszer szlovén sportoló állt a dobogó legfelső fokán.

A klub archívuma és veterán sportolók emlékei szerint a skandináv országok akkoriban túl erősek voltak, ezért megalapították ezt a kupát, amin az alpesi országok: Ausztria, Franciaország, Olaszország, Németország, Svájc és Jugoszlávia síugrói vettek részt. Összesen 23 nemzetközi versenyt rendeztek a Kongsberg Kupáért.

A síugró sánc és a Hotel Vitranc az Enotnost klub tulajdonában volt. A szálloda jelentős jövedelmet biztosított, amire a klubnak szüksége is volt, mert az építmény fenntartása, a faszerkezet állandó karbantartása nagyon sokba került.

A síugrás hét év után anyagilag nehéz helyzetbe került, és ez évről-évre csak romlott, a város vezetése egyre kevésbé tudta és akarta pénzügyileg támogatni a klubot.

A városi pályán kétszer tartottak nemzetközi versenyt.

1965-ben a városi hatóságok úgy döntöttek, hogy a síugró sánc helyzete nem megfelelő, le kell bontani. Minden faépítményt elbontottak, csak a téglából épített torony maradt meg a lépcsővel. Elvették a klubtól a sánc és a szálloda tulajdonjogát, amiért soha nem kártalanították.   

A versenyeket több tízezer néző figyelte, nem akarták kihagyni, hogy a fővárosban láthatják a legjobb alpesi sízőket.

Most ismét napirendre került a meglehetősen leromlott állapotban lévő torony.  A ljubljanai önkormányzat márciusi döntése értelmében a maradványokat is el kell bontani. A városlakók, a közvélemény és a média nyomására azonban kénytelenek voltak visszakozni. Kiderült, hogy a ljubljanaiak, de az egész ország számára a toronynak olyan érzelmi értéke van, amit nem engednek eltüntetni. A további sorsáról még nincs döntés.   

fotók: Marjan Ciglič; Muzej novejše zgodovine Slovenije, Aleša Gučka magángyűjtemény

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük