Bosznia-Hercegovina,  EX-YU

Srebrenica az államfő emlékeiben

„Az agresszorok elleni védelmi helyzet 1992 tavaszán egész Boszniában nagyon nehéz volt, különösen a Drina-völgyén. Akkor Boszniában nem csak a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) alakulatai találtak állandó állomáshelyet, hanem azok is, amelyek Horvátországból vonultak vissza. Bosznia-Hercegovina azokban a napokban a világ legnagyobb laktanyája volt. A boszniai agresszió a bijeljinai támadással kezdődött, majd folytatódott a Zvornik, Visegrad és Foča elleni támadással, vagyis az egész Drina-völgyén. Kisebbfajta csodával határos, hogy Fočában öt napon át ellenálltunk, és hogy sikerült 1995-ig megvédeni Srebrenicát és Žepát.

(…) El kell ismernem, erősen hittem, hogy az ENSZ-nek meg kell védenie Srebrenicát és Žepát, amelyeket az ENSZ BT 819-es és 824-es határozata (1993. április) védett övezetté nyilvánított. Amennyire tudom, a srebrenicaiak is hittek benne. Mi azonban, minden eshetőségre számítva, a legszükségesebb harci eszközöket Srebrenicába irányítottuk. Természetesen annyit, amennyit lehetett, mert az odajuttatást csak helikopterrel lehetett megoldani. A védelemhez szükséges tankok kellő számban ott voltak. 

Amikor felvetettük a fegyverembargó megszüntetésének kérdését, az UNPROFOR erők visszavonásával fenyegettek meg minket. Ez a fenyegetés komoly volt. Az UNPROFOR távozásának esetén különösen nehéz, ha nem  reménytelen helyzetben találta volna magát mind a három Drina-völgyi enklávé: Goražde, Žepa és Srebrenica. Én magam ezért 1994. szeptember végén a vezérkari ülésen levettem a napirendről az embargó hathavi felfüggesztésére irányuló követelésünket. Nem volt más választásom. Az ENSZ csapatok voltak ezeknek az enklávéknak a remény, de ez a remény 1995 nyarán cserbenhagyta őket.

Készültek tervek az ostromgyűrű áttörésére, de azok ellentétben voltak a ténnyel, hogy formálisan az ENSZ egy demilitarizált, védett övezetéről van szó. Minden ilyen irányú akciónkat az ENSZ csapatok ürügyként használták volna a kivonulásra. A döntés rendkívül kockázatos volt. Mi van, ha az akció nem sikerül? A csetnikek abban az esetben elfoglalnák a várost, bosszút állnának és mi lennénk a közvetlen felelősek a tragédiáért.

Az egyetlen lehetőség volt, hogy az ENSZ csapatok segítségével megteremtsük a status quo-t a boszniai helyzet teljes megoldásáig békés tárgyalások útján. Eddig eljutottunk, de az Srebrenica és Žepa számára már túl késő volt.

Az UNPROFOR, amely akkor 13 ország katonáiból állt, csak látszólag volt egységes parancsnokság alatt. A valóságban minden nagyobb egység kapott párhuzamos parancsokat saját országától is. Például a franciák, akik a Szarajevó környéki szektort ellenőrizték, beleértve a repülőteret és Kelet-Boszniát is, valójában Janvier tábornok irányítása alatt álltak, és a parancsokat közvetlenül Párizsból kapták. Ez nyílt titok volt. Megerősítették ezt az én megbeszéléseim is Chirac elnökkel 1995. augusztus 29-én, de ők nem is próbálták ezt rejtegetni.

(…) Magában a városban a helyzet minden tekintetben nagyon rossz volt. Egy nemzetközi csoport jelentésében így írta le az 1993-as srebrenicai állapotokat: 

“Nem volt élelem, az emberek egymástól kéregettek. A tüdőgyulladástól és az alultápláltságtól minden nap meghalt 20-30 ember, volt 100-200 nagyon súlyos és kb. 300 könnyebb beteg, akiket evakuálni kellett. A lakosok száma messze meghaladta a vízvezeték és a csatornahálózat kapacitását. 60 tbc-s esetet regisztráltak.” (Owen állításai, Balkáni Odüsszeia, 157.o.)

A nehéz helyzet miatt gyakran felmerült az ötlet a lakosságcseréről, a lakosság átköltöztetéséről, de a város politikai és katonai vezetőivel folytatott tanácskozás után mindig megbukott. Ők azt az álláspontot képviselték, hogy meg tudják védeni a várost. Én az ellenség tömeges támadása miatt úgy véltem, hogy a helyzet tarthatatlan és az evakuálás mellett voltam, de nem kezdeményeztem. Amennyire emlékszem, a katonák sem voltak az evakuáció mellett. 

(…) Kétszer találkoztam Srebrenica parancsnokával, Naser Orić-csal. Először a támadás előtt, második alkalommal a támadás ideje alatt, 1995 júliusában. Mindkétszer Kakanjban, a “Fekete hattyúk” laktanyában került sor a találkozóra. Amikor második alkalommal találkoztunk, már folyt a támadás Srebrenica ellen. Kértem, hogy Tuzlában gyűjtse össze az önkénteseket és segítsék az arra menekülő civileket. Ennek az akciónak köszönhetően, melyben a II. Hadtest egységei is részt vettek, nagyszámú civil és katona menekült meg.

Valamennyi információból, azokból is, amelyek később jöttek, világosan látható volt, hogy itt egy már korábban meghozott szerb terv végrehajtásáról van szó: megsemmisíteni mindhárom Drina-menti enklávét, vagyis Srebrenica mellett Žepát és Goraždét is. És a népirtás is előre kitervelt volt. “A civilek elleni tömeggyilkosságok Srebrenicában július 14-15 és 16-án történtek, a sírok július 17-én már lezáródtak.”– mondta el Jean Renée Ruez francia rendőrparancsnok tanúvallomásában a Srebrenicában történteket kivizsgáló francia parlamenti bizottság előtt.

A végső támadás Srebrenica ellen július 6-án kezdődött. Az első napok hasonlítottak a korábbi támadásokra. Csak 8-án vagy 9-én lehetett arra következtetni, hogy tömeges támadásról van szó a város ellen. Kértük az NATO légierejének beavatkozását. Azt reméltük, hogy a nemzetközi közösségek nem fogja engedni, hogy az UNPROFOR erőkön  a védett övezetben átgázoljanak. Másrészről többet vártunk magától a város védőitől, mert jelentős tankelhárító fegyverzettel rendelkeztek, amelyek elégnek kellett volna hogy legyenek a harckocsitámadás megállítására. Amennyire tudom, az általános pánikban az eszközöket nem, vagy nem hatékonyan használták.

(…) Július 7-én a boszniai szerbek megtámadták a holland kontingens egy megfigyelő állását Srebrenicában és túszul ejtettek 55 holland katonát. Hogy a túszokat megvédjék, a nemzetközi közösségek elállt a légitámadástól és ezzel gyakorlatilag feláldozta Srebrenicát.

Július 9-én egy gyors üzenetet küldtem Clinton amerikai elnöknek, telefonon pedig a török elnök Demirellel és az iráni elnök Rafsandzsanival beszéltem a srebrenicai történésekről. 

A Clinton elnöknek küldött levélben ezt írtam:

“Tovább folytatódik a krízis Srebrenica körül, melynek ostroma az agresszió kezdete óta tart. Srebrenica a Biztonsági Tanács 824-es határozata értelmében az ENSZ védett övezete, az UNPROFOR-ral kötött egyezmény alapján 1993 óta demilitarizált. Mindezek ellenére Srebrenica gránáttámadásoknak  van kitéve. Azonban tegnap a szerb agresszorok tömeges gépesített és gyalogsági támadást indítottak. Az UNPROFOR csapatoknak, amelyek csekély számban vannak ebben az enklávéban,  sem akaratuk, sem képességük nincs arra, hogy megvédjék a várost a támadástól.

Közel 6o ezer civil, főként nők, gyerekek és öregek vannak életveszélyben.Kérem Önt, használja fel befolyását, hogy a nemzetközi közösségek teljesítsék kötelességüket az ENSZ védett övezetében, és akadályozzák meg az újabb terrorcselekményeket és népirtást a srebrenicai civil lakosság ellen. Kérem gyors közbenjárását.”

Július 9-én késő este elindultam, hogy a szarajevói repülőtér alatt vezető alagúton keresztül Zenicába menjek, amikor Splitből felhívott Rupert Smith tábornok, az UNPROFOR parancsnoka és izgatott hangon közölte, hogy végre elrendelték a NATO légitámadását a szerb állások ellen. Tudom, hogy Smith tábornok az első pillanattól az akció mellett volt, és emellett mindig őszintén kiállt. Mögötte gátolta valaki, Janvier tábornok vagy Akashi (Yasushi Akashi az ENSz főtitkára személyes képviselője a délszláv háborúban – szerk.) és talán az ENSz főtitkára Boutros Ghali.

1994 januárjában Jean Cot francia tábornok, aki egy időben a boszniai UNPROFOR parancsnoka volt, kijelentette a Le Monde-ban, hogy többször kérte Boutros Ghalitól, hagyja jóvá a légitámadást, de azt a főtitkár elutasította. Sok évvel később Joulwan tábornok, az európai NATO erők parancsnoka kijelentette: “Abban az időben a NATO-ban aggódtunk az ENSZ határozatlansága miatt, hogy kérje a katonai erőnk alkalmazását, holott a védett övezet világos megsértéséről volt szó” (a szarajevói Avaznak adott interjú 2000. július 8, a tragédia ötödik évfordulója alkalmából). Ma már ismert, hogy a srebrenicai válság idején a repülőgépek az olaszországi bázisról felszálltak de félútról visszafordultak.

Az akcióról szóló hírre, amelyet Smith tábornok közölt velem, megkönnyebbülten folytattam utamat Zenicára. 9-én egész éjszaka és másnap egész nap ügyeletet tartottunk a támadásról jövő hírek miatt. De nem jöttek. Július 11-én késő délután kezdtek a hírek érkezni Mladić egységeinek bevonulásáról és arról, hogy semmilyen NATO akció nem történt. Elárultnak éreztem magam. Sajnos, nem először.

(…) Joulwan tábornok a már többször említett szarajevói interjúban (2000.július) kijelentette: “Ahhoz, hogy határozottabbak legyünk, meg kellett történnie a srebrenicai tragédiának.”

És ami az ostromlott várost illeti, ott pánik és szervezetlenség uralkodott. Ez volt a benyomásom abból a nagyszámú telefonbeszélgetésből, amit július 7 és 11 között folytattam. Később megtudtam, hogy sokkal több kisebb egység és egyének bátran harcoltak a halálukig, de úgy vélem, hogy július 9-től többé nem volt egységes katonai vezetés. 

Az első hírt a város elestéről Zenicán hallottam. Úgy emlékszem Delić tábornok jelentette, aki közvetlen és állandó kapcsolatban volt velük. Srebrenicából autóbuszokkal evakuáltak kb. 20 ezer nőt és gyereket. A férfiak katonai kisérettel napok alatt tudták átverekedni magukat Tuzla és Kladanj felé.

A műholdas képeknek köszönhetően a nemzetközi erők tudták, hogy foglyokat ejtettek, civileket is. Mi csak találgattunk és hitetlenkedve fogadtuk a sötétebbnél sötétebb híreket. Emlékszem, hogy Srebrenica eleste után 2-3 nappal elfogtuk két csetnik telefonbeszélgetését. Az egyik azt mondja: “Tegnap elrendeztük őket.” ”Mennyit, harmincat?”– kérdezte a másik. “Adj hozzá még két nullát”– válaszolta az első. Úgy gondolom, hogy ez a felvétel az Államelnökség archívumában megtalálható.

Azonban az, ami valóban történt, meghaladta a legsötétebb elképzelésünket is. A Vöröskereszt 7097 meggyilkolt civil és katona megszámlálásáig jutott az első négy napon. A szám nem végleges. 

A srebrenicai tragédia kétéves évfordulóján, 1997. július 11-én üzenetet küldtem a srebrenicai anyáknak: 

„Hogy a szerencsétlenség ilyen mértékét meg lehetett-e volna akadályozni, ez olyan kérdés, ami ott áll mindannyiunk lelkiismerete és a világ felelős emberei előtt amíg nincs rá igazságos és becsületes válasz. Ezek valóban különösen nehéz és borzalmas napok voltak Bosznia számára. A szarajevói blokád feloldásának sikertelen kisérlete 20 nappal a Srebrenica elleni csetnik offenzíva előtt, az ellenség hatalmas túlereje, ami közvetlen segítséget is kapott Szerbiából, a világ közönye, az UNPROFOR katonáinak akkori gyáva viselkedése, a Ti hosszantartó elzártságotok és a belső gondok, amik a körülzárt városban jelentkeztek – mindezek ellenünk voltak azokban a szörnyű júliusi napokban. 

Kérem, higgyétek el, mindent megteszünk és meg fogunk tenni, hogy segítsünk nektek. Tudom, hogy ez soha nem elég, de négy rettenes háborús év után Bosznia tele van sebekkel, amiket orvosolni kell. Srebrenica a legnagyobb és legmélyebb mind közül.”

Részlet: Alija Izetbegović: Sjećanja (Emlékek) 5. fejezet

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük