12 perc a biztonságos légtérig

1999. március 24-én 19.45 perckor a NATO légitámadást indított a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság ellen. A parancsot Javier Solana NATO főtitkár adta ki a szövetségi erők akkori parancsnokának, Wesley Clarknak. 

A NATO beavatkozás előzménye

A délszláv háborút a daytoni békeszerződés 1995 novemberében lezárta, ezzel Horvátországban, Bosznia-Hercegovinában véget vetettek a vérontásnak, de az albán-szerb konfliktus nem enyhült, a koszovói háború további áldozatokat szedett. A nemzetközi közösségek közvetlenül a NATO beavatkozása előtt háromszor kísérelték meg megoldani a válságot. Sikertelen volt a rambouillet-i és a párizsi béketárgyalás, Richard Holbrook 1999. március 22-én Belgrádban még egyszer felajánlotta Slobodan Milošević-nek a rambouillet-i békeszerződés elfogadását, amivel Koszovó visszakapta volna automóniáját, a Koszovói Felszabadítási Hadsereget lefegyverzik, a tartományt a békefenntartók és a NATO ellenőrzése alá vonják. Milošević az ajánlatot ismét elutasította, a NATO kemény, megtorló lépésre szánta el magát. Megkezdte Szerbia bombázását.    

Milošević kihirdette a háborús állapotot. 

A JAT flotta kimenekítése

A belgrádi nemzetközi repülőteret már az első napon támadták, a bombázás néhány nap alatt megsemmisítette a rendőrségi hangárt, megsérült a JAT Tehnika nagy hangárja, ahol a légitársaság gépein kívül két MIG-29-est is elrejtettek. Kirajzolódott az akcióterv: meg kell menteni a nemzeti légitársaság flottáját. Március 29-én pontosan déli 12 órakor felszállt a JAT Boeing 727-es repülőgépe, fedélzetén Stevan Ingjatović és Sava Ostojin kapitányokkal, Mikailo Rogić mérnökkel és Boban Živanić szerelővel.

A gép előfutára volt annak a kilenc gépes flottának – 4 db DC10-es, 4 db B737-es és egy B727-es -, amit biztonságban Bukarestbe kellett menekíteni. Ezalatt a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság légterében a NATO 200 harci repülőgépe tartózkodott.

A Boeing 727-es körülbelül 12 perc repülés után érte el Románia biztonságos légterét. Ez a 12 perc volt a személyzet életének leghosszabb 12 perce. Ahogy elérték a román légteret, Ignjatović kapitány jelentette Žika Petrović vezérigazgatónak, hogy minden a terv szerint ment, és ezután öt perces időközönként a levegőbe emelkedett és elindult Bukarest felé a többi repülőgép is.

A pilóták, mérnökök, szerelők, összesennegyvenen, hatalmas kockázatot vállaltak azzal, hogy a légitársaság gépeit kimenekítsék, tudva azt, hogy nincs garancia arra, hogy a gépeket a NATO erők nem fogják támadni. 

„Az egyetlen dolog, ami akkor a fejünkben volt, hogy megmentsük a gépeket, hogy a nemzeti légitársaság a bombázások után folytatni tudja az életét – emlékezik Ignjatović kapitány. – Az alatt a 12 perc alatt az egész életem lezajlott a fejemben. A gyerekkorom, a vágy, hogy pilóta lehessek. Féltem, de az akarat, hogy túléljük, és újra indítsuk a JAT-ot, erősebb volt. Ugyanezekről az érzésekről beszéltek a társaim is, akik részesei voltak ennek a veszélyes akciónak. Kivételes bátorság és szakmai elhivatottság kell egy ilyen feladat végrehajtásához. Megmentettük a flottánkat.”

Ezért az akcióért, a JAT flotta megmentéséért soha senki nem kapott semmilyen elismerést.

„A legnagyobb elismerést a feladat végrehajtása során kaptam – mondta Ignjatović kapitány. – Amikor beosztották a személyzeteket, Boban Živanić szerelő azt mondta: ha meg kell halnom, azt akarom, hogy az Ignjatović kapitány személyzetének tagjaként legyen. Számomra ez a legnagyobb elismerés, amit életemben valaha kaptam.”

Az akciót a JAT akkori vezérigazgatója, Žika Petrovićszervezte, ő tárgyalt és egyeztetett a románokkal és a szerb légierővel. A vezérigazgatót 2000. április 25-én a háza előtt több lövéssel meggyilkolták. Egyes feltételezések szerint a merénylet mögött maga Slobodan Milosević állt, megakadályozva ezzel, hogy Petrović nyilvánosságra hozza, hogyan használták a JAT repülőit az illegálisan szerzett vagyon és pénz kimenekítésére, hogy felfedjen gyanús repülőgépvásárlásokat és eladásokat, a JAT privatizációjára, gépeinek értékesítésére tett sötét kísérleteket. Halálának oka máig nem tisztázott.

Egy, a Neewsweeknek adott interjúban a kapitány így emlékezett 1999. március 29-re:

„Amikor a személyzeteket állítottuk össze, két rakéta csapódott a rendőrségi hangárba. Csak azt hallottuk: fiúk, repülőre! Elindultunk, mire a határőr fülkéből utánunk kiabáltak: hé, fiúk! Hova, hova? Útleveleket! Ember, milyen útleveleket? Amikor a harmadik rakéta is becsapódott, rohanva folytattuk az utunkat. Beszálltunk a repülőgépbe, engedélyt kértünk, 12 órakor gázt adtunk, maximális sebességgel felszálltunk és Románia irányába fordultunk.”

Amikor a felhőből kiértek, a kapitány bekapcsolta az összes fényt, a radarokat és a transzpondert, mert ez volt az egyetlen védelmük – láttatni, hogy utasszállító repülőgép.

„Néztünk kifelé az ablakon, várva a vadászgépeket vagy a rakétákat. Közben ment az idő. Életem leghosszabb 12 perce volt, amíg a bukaresti légiforgalmi irányítás ellenőrzése alá értünk. A megbeszélés az volt, hogy ahogy átlépünk, jelentjük a többieknek, hogy induljanak.”

A személyzetek Bukarestben

Azon a napon elrepült kilenc repülőgép és másnap még négy. A repülőgépekben minimális üzemanyag volt, éppen hogy elég Bukarestig, mert terv az volt, hogy ott megtankolnak és folytatják az utat Oroszországba, a Krím félszigetre. A románok azonban mondták, hogy ez nem lehetséges, és a személyzeteket a bukaresti Herestrau-tó partján lévő luxus szállodába vitték. Ez lett a bázisuk a következő közel negyven napban. A jugoszláv nagykövetség munkatársa csak napokkal később kereste meg őket, azt kérdezte: mit keresnek itt? Nem voltak foglyok, de a szállodát csak kísérettel hagyhatták el. Közel öt hét múlva jött a hír, hogy hazamehetnek. Repülővel vitték őket Temesvárra, ahol a JAT autóbusza várt rájuk.

„Rettenetes volt a találkozás a saját határőreinkkel. Kérdezték, kik vagyunk, milyen egyenruha ez… Amikor elmondtuk, hogy mi történt, annyit mondtak: Vagyis, dezertáltatok! Mindennek tetejébe a vámosok meggyanúsítottak, hogy csempészünk, mert volt nálam négy karton cigaretta. Akkor ököllel behúztam neki egyet. Összefutottak a határőrök, vámosok, katonák, rendőrök. Végül valahogy rendeződött a helyzet és tovább mehettünk Belgrádba. A megbeszélés szerint a megérkezést követő napon a JAT székházában Žika Petrović vezérigazgató várt minket. Mindenkit megölelt és azt mondta: visszatértek a sólymaim!”

A kumanovói megállapodás

Hetvennyolc napig tartottak a légitámadások szerte az országban. Elsősorban katonai létesítmények, fegyverraktárak voltak a célpont Belgrádban Nisben, Újvidéken, katonai repülőterek, légelhárító egységek Batajnican, Mladenovacon, Prištinaban, Podgoricában és más helyszíneken. 

A bombázások a kumanovói katonai-technikai megállapodás 1999. június 9-i aláírásával szűntek meg, az utolsó rakéták a koszovói Kokoleč faluban csapódtak be másnap 13.30-kor. Megkezdődött a jugoszláv hadsereg kivonása Koszovóból, az ENSZ Biztonsági Tanács elfogadta a 1244-es határozatot, ami Koszovó nemzetközi felügyeletéről rendelkezik. 

Repülés a háború után

Stevan Ignjatović a NATO bombázásának vége után ugyanazzal a Boeing 727-essel ment Bukarestbe, amit 1999. március 29-én kimentett. Sok akkori pilóta és személyzet elhagyta az országot, néhányan meghaltak.

„A mi szerencsénk, hogy végül is életben maradtunk, és ugyanazokkal a repülőgépekkel dolgozhattunk. Ezekkel a gépekkel megőriztük a céget, és kenyeret adtunk minden JAT alkalmazott családjának.”

A JAT légitársaság több átszervezés után megszűnt. Utódjaként 2013. augusztus 1-jén megalakult az Air Serbia, melyben ötéves stratégiai partnerként 49%-os tulajdonjoggal vett részt az Etihad Airways. A szerződés lejárta után a szerb kormány kivásárolta az Egyesült Arab Emirátus-beli légitársaság tulajdonrészét. 

Stevan Ignjatović kapitány nyugdíjba meneteléig az Air Serbia B737 típusú gépein repült. Utolsó járatát a légitársaság charter cégénél, az Avioletnél teljesítette 2019. március 25-én a Milánó-Belgrád útvonalon.