Felgyújtották a bukaresti Malév irodát
Olvastam a megemlékezéseket az 1990. márciusi marosvásárhelyi eseményekről, látom a facebook falamon a híreket, hogy közterületet neveznének el Puczi Béláról, és eszembe jut, ez volt az a dátum, amikor megint megváltozott a hangulat Romániában és Bukarestben is.
Kétezer-nyolcszázhat napot töltöttünk Romániában, ennek több mint a fele Ceausescu uralkodásának idejére esett. Nem mondom, hogy közvetlen atrocitások értek (de, néha), nem mondom, hogy zaklattak (de, gyakran), nem mondom, hogy nem figyeltek (de, mindig), DE volt néhány nap, amikor jó volt magyarnak lenni Bukarestben.
Az egyik 1990. január 2. volt, amikor megérkeztünk a decemberi események – nem tudom azt írni, hogy forradalom, nem tudom azt írni, hogy háború, nem tudom azt írni, hogy puccs, – egyszerűen események után az első Malév járattal, és a határőröktől a vámosokig olyan kedvesen fogadtak, hogy azt hittem, útközben eltérítették a repülőnket.
Ez a jóérzés kitartott még néhány hétig, aztán Marosvásárhelyen robbant a bomba: a betegesen magyargyűlölő Vatra Romaneasca Párt uszítására március 19-én megtámadták az RMDSZ ottani székházát (akkor sérült meg és vesztette el szeme világát Sütő András író), öten meghaltak, ismét fellángolt a magyarellenesség.
Mi döbbenten figyeltük az eseményeket, de dolgoztunk tovább, a repülők jöttek-mentek, egyszer csak március 25-én éjszaka szólt a telefon: felgyújtották a városi irodát. Mire Laci odaért, a tűzoltók már eloltották a tüzet, egy teljesen szétégett irodaszéket kihajítottak az ajtó elé, azt filmezte a román TV híradó.
Talán a tűzoltók korai odaérkezése miatt nem égett ki teljesen az iroda, de talán nem is az volt a valódi cél. Mindent szétdobáltak, kidobáltak a szekrényekből, irtózatos felfordulást okoztak.
A román TV-sek nagyon utáltak minket, mert ők egyre csak a portál elé kidobott elégett széket filmezték és mutogatták minden híradásukban, hogy lám-lám, a magyar légiközlekedési vállalat bukaresti képviselete egy ilyen kis semmiségből hatalmas ügyet igyekszik kreálni, mi meg belerondítottunk a propagandájukba.
Azokban a napokban teljesen véletlenül a városban tartózkodott Márványi Péter újságíró, az irodától 20m-re lévő Bukarest szállodában lakott, és őt a férjem azonnal felhívta telefonon. Péter nem volt rest, az éjszaka kellős közepén végigdörömbölte a külföldi tudósítók ajtaját, hogy jöjjenek, mert valami történt a Malévnál. Így aztán – de tőlünk tényleg teljesen függetlenül – a mérvadó külföldi hírügynökségek a valós történtekről tudósítottak.
Ahogy korábban is mindig írtam, fiatalok voltunk, túlléptünk az eseményeken, igazi (nem a mai értelem vett nagyon lejáratott) kihívásnak éreztük az ottani munkát és most is biztos vagyok benne, hogy szegényebbek lennénk a romániai évek tapasztalata nélkül.
