Hogy kezdődött a háború a mi utcánkban?

1992. május 2. Anyu születésnapja volt – az ötvenötödik. Azon a reggelen, először a szarajevói tüntetés óta, ahol meghalt Suade Dilberović és Olga Sučić, szélesre tártam az erkélyajtót az Alipasino Polje kerületi lakásunkban. A szobát betöltötte a lentről jövő frissen levágott fű illata.

Habár tudtuk, hogy semmi nem ugyanaz, mint korábban és többé nem is lesz, úgy tettünk, mintha minden rendben lenne. Így eljött a volt sógornőm, aki korábban elvált a bátyámtól, de a régi szokások szerint a lányával jött megköszönteni születésnapján az anyukámat. Virágot is hoztak.

A kamrából, ami anyunak köszönhetően úgy fel volt töltve, mintha százéves háborúra készülne, kivettem a születésnapi torta hozzávalóit. Őrült voltam. Igaziból, ha jól utána gondolok, már őrült voltam, de úgy tettem, mint aki normális. Ezért azt hiszem jócskán pazaroltam a kakaót, csokoládét, lisztet, cukrot.

És anyu is úgy tett, mintha minden normális lenne. Kávét főzött, üdítőt öntött nekem.

És a bátyám is úgy csinált, mint aki normális. Azt javasolta, hogy menjünk ki az épület előtti kis kertbe, terítsünk le egy pokrócot és ott együk meg a tortát, igyuk meg a kávét.

Bementem kikapcsolni a tv-t. A képernyőn a TVSA logóval az volt olvasható: „Kérjük, idegenekkel való összecsapásban kerüljék a fegyverek használatát.” Csak álltam a távirányítóval a kezemben és bámultam ezt a mondatot. Nem értettem, kik vannak idegenekkel ellentétes oldalon? Tudtam, hogy a szerb félkatonai csoportosulások és a Jugoszláv Néphadsereg azok, akik a konfliktust okozták, de kik a másikak? Nem volt világos. Ezek mi lennénk? De hát mi nem állunk vitában! Mi nem csaptunk össze! Vagy ennek a mondatnak a kiötlője azt a logikát követte, hogy ha valaki valakinek ellentmond, akkor az automatikusan konfliktusba kerül? Ez a magyarázat tűnt nekem logikusnak. Aggódtam, mi lesz azoknak a vitáknak a vége, ahol a felek nem látják a TVSA képernyőjét, mert mondjuk az erdőben, vagy a mezőkön vannak, és ott nincs tv, nem tudják elolvasni?

Úgy éreztem, még inkább megbolondulok, inkább kikapcsoltam a tévét és a családdal lementem a kertbe.

xxx

Leterítettük a pokrócot, kivittük a tortát, a kávét, az üdítőt. Találkoztunk a „kedves szomszéddal”, ahogyan a második emeleti lakót hívtuk. Nem tudtuk a nevét, de mivel mindig kedvesen köszönt és tartotta nekünk a liftajtót, segített a cekker cipelésében, ha vásárlásból jöttünk, nekünk teljesen megfelelt, hogy ő a „kedves szomszéd”.

Hívtuk, jöjjön, az anyu születésnapját ünnepeljük. Leült közénk, evett velünk a tortából. A legkékebb szeme volt, amit valaha is láttam. És ugyanolyan színű inge.

Hirtelen valami robbant. A bokrok megremegtek, a kávéscsészék csilingeltek… És robbant újra, meg újra… Talpra ugrottunk. A bátyám és a sógornőm felkapták a gyereket, aki sírva fakadt a robbanás hangjától és berohantak a házba. Anyu és én kiöntöttük a maradék kávét a fűbe és a tányérokat, mindent összefogtunk a pokróccal. Szaladtunk a ház felé, a pokrócban csörögtek a csészék és a tányérok.

xxx

Bekapcsoltuk a tévét. Már nem volt rajta az az üzenet. A Skenderijánál kiégett villamos képe volt, a bombázások képei, füst, lángok… volt egy kép, amin láttam, ahogy egy gránát becsapódik az épületbe, ahol rokonaink laknak.

Amelát, így hívják a bátyám kislányát, bevittük a kisszobába és ott játszottunk vele. Anyu a maradék tortákat összeszedte és a mosogatóba dobta.

„A fenébe is, pont a születésnapomon” – mondta, és folytak a könnyei.

Átöleltem és hirtelen azt éreztem, hogy az anyukám, erős, bátor asszony, összement, mintha csak egy homokszemcse lenne, amit a vihar elsodor.

Magamhoz szorítottam, megpusziltam és a válla fölött a tévét néztem.

A sógornőm a padlón ült, a szeme tele volt félelemmel, nézett a semmibe, ide-oda ingott, mintha transzban lenne és csak azt ismételte: mi lesz a gyerekkel? Mi lesz a gyerekkel…?

xxx

Egy gránát zúgott el az épület felett. Egy második, egy harmadik… Az üvegek remegtek, mi a padlóra hasaltunk. Robbanások újra és újra. Rohantam a WC-re.

Foglalt volt!!!

Végre sorra kerültem. Amíg a WC-n ültem, hallottam, hogyan zubog a víz a többi lakásban alattunk és felettünk. A szomszédok is féltek.

Könnyebb volt, hogy nem vagyok egyedül, aki fél. Aztán hirtelen, nehezebb is – mert mindannyian félünk.

Ki fog minket, és hogy fog megvédeni, ha mindenki fél? – gondoltam.

Lehúztam a WC-t.

A bátyám még mindig úgy tett, mintha minden rendben lenne, megpróbált minket megnevettetni.

„Na, ennyi, vége ennek a sz@rnak”– mondta.

„Nem, nem, csak most kezdődött”– válaszolta az anyu.

xxx

És tényleg elkezdődött. A sógornőm és a kislánya nálunk maradtak a következő néhány napban, mert a házukat, csak tíz villamosmegállónyira tőlünk, egyszerűen a földdel tették egyenlővé.

Azokban a napokban a területi védelmi tanács letartóztatta a “kedves szomszédot”. Megtudtuk, hogy Radonak hívják, és a lakásában automata fegyverek voltak. Volt egy listája a szomszédokról, a muzulmánokról, akiket likvidálni kell. Az utolsó, a tizenhatodik emeleten kezdve sorban lefelé. Mi az ötödiken laktunk.

Snježana Mulić-Softić: 1992. május 2 . Szép, napsütéses nap volt c. könyvéből