Néhány gondolat a Tu-154-esről

Ötven évvel ezelőtt, 1970. november 23-án mutatta be az Aviaexport Ferihegyen az új, Tu-154-es repülőgépét. A gép a Tupoljev tervezőiroda első olyan utasszállítója, amit eleve polgári célra terveztek. A kísérleti példány 1966-ra készült el a moszkvai Opit gépgyárban, az első felszállást 1968. október 3-án hajtotta végre. A berepülőpilóta Jurij Szuhov volt. 1969-ben kiállították a huszonhetedik Paris/Le-Bourget Airshown.

1970-ben kezdődött meg a sorozatgyártása a Kujbisevi Repülőgépgyárban. A típus összes változatából 1025 darabot gyártottak.

A Malév 1973-ban állította forgalomba. Szeptember 5-én dr. Fülöp András főpilóta repülte haza az első gépet, a HA-LCAladárt, szeptember 13-án teljesítette első menetrendszerinti járatát Moszkvába. Fülöp András volt, aki megvalósította a háromfős pilótakabin kialakítást – kapitány, másodpilóta, fedélzeti mérnök -, ez volt a „magyar változat”. A Malévnek összesen 18 db Tu-154-es repülőgépe volt.

A típus a nemzeti légitársaság színeiben megfordult a világ számos repülőterén, rendszeresen teljesített kormányjáratokat. Az Aeroparkban kiállított HA-LCG is többször volt hivatalos úton, az a gép jutott el a Malév flottából a legdélebbre, Mozambikba.  

Nagyváthy Sándor fedélzeti mérnök így mesélt erről:

„Ez a gép vitte Czinege Lajos honvédelmi minisztert és 40 katonatisztet Mozambikba szafarira. Én egy kis mókáért soha nem mentem a szomszédba. Mentünk erre az útra, Fülöp András vállalati főpilóta volt a kapitány. Czinegéék itt ültek elöl az első osztályon, itt volt egy asztal, és éppen azt taglalták, hogy melyik vadat, hol kell majd meglőni. Nairobinál repültünk, odaszóltam a kapitánynak: rántsd meg kicsit a kormányt, az Egyenlítő fölött vagyunk. Jöttem ki egyenruhában, kérdezték, mi volt ez? Most repültük át az egyenlítői fekvőrendőrt! – válaszoltam nagy komolyan. Apám, már ezért érdemes volt eljönni, látod, hát ilyen is van! – mondták.” 

Nagyváthy Sándornak számos újítása volt, ezek jó részét a Tupoljev gyár el is fogadta, beépítette az „M” típuson. A berepülő mérnököt jól ismerték, neve volt a Tupoljevnél.

1973. novembertől az Il-18-asok helyett a Malév 54-esei vették át a saigoni katonai szállítást, de részt vettek segélyszállítmányok célhoz juttatásában is.

Aki személyzetként repülte, vagy utasként ismerte, mindenki szerette. A hangja semmivel össze nem téveszthető, bárhol felismerhető. Az akkori időkben nagy repülőgép volt, szerettük. Úgy hívtuk, nagytuskó.

Mindenkinek van vele kedves emléke. Én most kettőt választottam ki a könyvemből:

„Jó sokat repültem vele. Vittük egyszer a 100 tagú cigányzenekart talán Barcelonába fellépni, ez egy charter járat volt. Mi hárman ültünk bent, ajtó kinyitva, akkor még nem volt ez a pilótakabin ajtózárási hisztéria, bejött egy nagy kövér ember és azt mondta: kapitány úr, én vagyok itt a zenekar kapitánya. Mondom, jól van, akkor üljön ide, aztán beszéljük meg. Elmondták a műsort, hol lesz a fellépés, aztán kérdeztem tőle: tudom, hogy a bőgők, meg a citerák lent vannak az alagsorban, de hegedű, vagy klarinét csak van idefenn is? Azt mondja, még brácsa is van. Na, mondom: hegedű, brácsa, klarinét, az már igen, gyertek ide az ajtóba!

Odajöttek aztán rázendítettek a „Hogyha nékem sok pénzem lesz” című veretes nótára, hát, ne tudd meg! Meghallották a többiek, hogy ott micsoda éneklés, zenélés lett! Marha jó hangulat lett rögtön. Nem álltam föl, de mondtam a prímásnak: add már ide koma, nem lehet az olyan nehéz! Beintettem: Rókatánc!, tessék! Ment a zenélés piszkosul, a Jóska bácsi rábukott a rádióra, ő figyelt. Aztán cseréltünk. Jóska bácsi szája elé kapta a fedélzeti mikrofont és elénekelt egy-két szép nótát. Meg kell jegyeznem, hogy kristálytisztán, nagyon jó orgánummal. Nem volt semmi, az biztos. Persze ezt az egész utastérben hallották. Jó kis magyar nótákat énekeltettem vele a bekapcsolt mikrofonba, de közben mondtam, hogy én úgy figyelek, ahogy csak tudok, mert b…zd meg szólnak hozzánk, te meg itt óbégatsz! Akkor abba kell hagyni. Úgyhogy Jóska bácsi énekelt…

– Te rettenetesen figyeltél….

Persze, hogy ha az irányítás szól valamit, akkor annyit mondjak: kuss! (mármint az éneknek). De szerencsére nem szóltak hozzánk, mi meg megmuzsikáltattuk egymást. Két hét múlva megint én mentem értük – persze tök véletlenül -, gurultunk be az üres géppel, látom ott az egész zenekar. Álltam a nyitott ajtóban, ők szálltak be, mindegyik kurjongatott: jó napot, kapitány! Mondom a Jóska bácsinak, na, most szép bariton hangodon mondd be, hogy a kapitány és személyzete köszönti a 100 tagú cigányzenekart és szépen hazabotorkálunk! Hát, ez nagyon tetszett nekik! Jó hangulatban hazarepültünk és a végén a gazdasági vezető az egész személyzetet meghívta a Kongresszusi Palotába a fellépésükre. Nagyon-nagyon tetszett és külön köszöntöttek minket, ami nagyon jól esett mindannyiunknak: Itt vannak a fiúk, akik vittek minket oda-vissza, még muzsikáltunk is, na meg ott az az öreg, na, az még énekelt is!”

(capt. Somogyvári József)

És a barátnőm története, aki mesélés közben tanított is:

„Én például az úgynevezett „stadionban” nagyon szerettem dolgozni.

– Hogy hol?

Az 54-es hátsó kabinjában. Hát nem emlékszel, akkora volt, mint egy stadion, és olyan sokan is ültek benne. Ezért hívtuk stadionnak. Oda kimentem és nem keresztülnéztem az utasokon… Csendesen elmondom,hogy nagyon sok kolleganőm, akik már kiégtek, akiknek már nem okozott igazi örömet a repülés, ők profi módon tudtak az utasok feje fölött 3 centiméterrel elnézni, nehogy szemkontaktusba kerüljenek, mert annak valami kérés lehet a vége.

Azért voltak olyan esetek, amikor még a legjámborabbunknál is majdnem elszakadt a cérna. Egyik fiú kollegám már harmadszor vitt ki pohár vizet. Mert most, hogy tanuljál: amikor vizet viszel ki, akkor nagyon kell vigyázni, hogy minél kevesebben lássák, mert ahányan észreveszik, annyian szomjaznak meg hirtelen. Úgyhogy azt csak stikában, oxygén palacknak, mentőmellénynek, bárminek álcázva szabad kivinni. Na, a kollegám immár harmadszor vitte ki a pohár vizet, és megint megszólalt egy utas, hogy jaj, ne haragudjon, hozna nekem is egy pohár vizet? Mire a kollegám a maga egyszerűségében: hát mi vagyok én, ártézi kút? Úgyhogy ezt a technológiát, a fejek fölötti átnézést elég jól kell elsajátítani.

De elmesélem a kedvenc történetemet:

Éjszakai úton voltunk, már megcsináltuk a szervizt, eléggé unatkoztunk, beszélgettünk, a kolleganőm elkezdte mesélni, hogy előző este látta a Hattyúk tavát, annyira jó volt, bemutat belőle egy részletet. És az 54-es középső konyhájában letett a földre abban a kis maléves kék pohárban vizet és nekiállt haldokolni, letérdepelt, csapkodott a szárnyaival… Mindezt háttal a hátsó kabinnak, de megdől a gép, rossz a függöny, elcsúszik egyik oldalra és a hátsó kabin utasai megrökönyödve nézik, ahogy a kolleganő éppen a hattyú halálát adja elő a pohár víz fölött!!! Előtted van? Szakadtunk a röhögéstől annyira, hogy egyikünk se tudott neki szólni, hogy mindenki őt nézi. Akkor ocsúdott fel, amikor az egész hátsó kabin megtapsolta. Na, az út hátralévő részét mi dolgoztuk le helyette, mert nem volt hajlandó kijönni a konyhából.”

(Lengyel Zsuzsa légiutaskísérő)

A Malév utolsó menetrend szerinti Tu-154-es utasos járatát 2001. március 29-én teljesítette a HA-LCNándor Budapest-Prága-Budapest útvonalon. Másnap a típust hivatalosan kivonták a forgalomból.

A könyvidézetek A repülést szolgálták c. könyvből