A HA-MOH katasztrófájának évfordulójára

Mi, akik később kezdtünk a repülőtéren dolgozni, a Malév katasztrófáiról szerencsére csak kollégáink elbeszéléseiből tudtunk. A visszaemlékezés azonban ugyanolyan erőteljesen él bennünk, mint azokban, akiknek a tragédia fizikai közelségbe került. Mert egy csapathoz tartozunk, a mi csapatunk tagjai nem lehetntek már közöttünk.

A HA-MOH katasztrófájában sok volt kollégám néhány méterre a munkahelyétől veszítette el barátait, munkatársait. Volt, aki azon a napon délelőtt ment a Személyzeti Osztályra a felvételét intézni és délután döbbenten értesült a történtekről. Annak az érzésnek az emléke azóta is élesen él benne, pedig még a belépője sem volt meg. 

Már napok óta rossz idő volt, a berlini járat visszaútját előbb január 14-re, majd a továbbra is kedvezőtlen időjárás miatt 15-re módosították. Aznap délután két járat indult Schönefeldről, a MA801 és a MA801A, ami utasok nélkül repült haza. Rendben elindultak, majd útközben Budapest ismét romlást jelentett, kitérő repülőterek jöttek szóba: Prága, Debrecen. Az utasokkal érkező MA801-es járat rendben leszállt Debrecenben. 

A másik gép nem ezt választotta, és egy fatális tévedést követően délután 17.21-kor a Ferihegyi repülőtér 31-es pályáján a földbe csapódtak. A személyzet minden tagja életét vesztette.

„A légiforgalmi irányítás vezetőjeként minden munkanap végén bementem a fiúkhoz, nemcsak hogy elköszönjek, hanem beleszagolni egy kicsit a gyakorlati munka levegőjébe. Nem volt ez másképp 1975. január 15-én sem, amikor a HA-MOH katasztrófája történt Ferihegyen. Az előttük utasokkal jövő gép a rossz időjárási viszonyok miatt átstartolt és elindult Debrecen kitérő repülőtér felé, mi a kollégákkal meg voltunk arról győződve, hogy az üresen érkező másik járat is ugyanezt fogja csinálni. Még mondtam is: na, fogadjunk, hogy ez is átstartol! De sajnos nem ezt tették, a vizsgálóbizottság megállapítása szerint a kandeláberek fényét a leszállópálya fényének gondolták, és amikor rájöttek a tévedésre, már nem volt elég idő és erő ahhoz, hogy korrigálni tudjanak, és a földbe csapódtak. Nem láttuk a robbanást a toronyból, akkora köd volt! Dermedten álltunk, aztán hónapokig próbáltunk magyarázatot találni a katasztrófára. Akkor még sok mindenre csak következtetni tudtunk, a technikai felszereltség még nem volt olyan magas szintű, a pilótakabinban még nem volt CVR (Cockpit Voice Recorder), ami rögzítette volna az ott zajló beszélgetéseket. A 70-es években a Malév gépeit is ért szerencsétlenségek is egyre inkább arra ösztönözték a szakembereket, hogy a balesetek megelőzése legyen a cél. Ma már a repülőgépek olyan műszaki, technikai berendezésekkel rendelkeznek, hogy jelenleg a leggyengébb láncszem az ember.”  

„Szolgálatban voltam 1975-ben, amikor itt Budapesten a berlini járat lezuhant. Álltam a pult mögött a tranzitban, kiláttam a betonra, borzasztó nagy köd volt, és egyszer csak egy iszonyatos robbanás volt, felemeltem a fejem és egy nagy piros gömböt láttam. Senki nem tudott semmit, iszonyú éjszaka volt. Azt a piros robbanást nem lehet elfelejteni. Utána többször álmodtam olyat, hogy az 1-es hangár fölött zuhan le egy repülőgép.”

„Én a tranzitban dolgoztam, a pult szemben volt a betonnal. Óriási köd volt, a párizsi járat indult és mikor a tragédia történt, senki nem tudta, nem az volt-e. Én már a betonból sem láttam semmit a ködtől, de jött az iszonyatos robbanás, utána a felcsapó lángok, amit rögtön el is nyelt a köd. A legszörnyűbb a másnap reggel volt, krisztálytiszta idővel és szemben a roncsok.”

„Sokára derült ki, hogy nem a párizsi induló járat volt, ami lezuhant. Arra emlékszem, hogy csodálkoztam azon is, hogy abban az óriási ködben fel tud szállni egy gép. Munka nem volt, szinte egész nap nem jött semmi, ültem a pultban és néztem a ködöt. A másnapi reggel borzalmas volt. Ha becsukom a szeme, ma is előttem vannak azok a képek.”

„Bent voltam aznap, túlóráztam, és egyszer csak egy valami őrületesen nagy durranás… Hallottam, hogy a beton felől jött. Végigfutottam a folyosón, a hallon, a másik folyosón és ki a „B” portán a betonra. Mire odaértem, már a környező házakból papucsban, pizsamában rohantak a malévesek át a síneken, mert tudták, hogy valami nagyon nagy baj van. Egyszerre szóltak a mentők, a rendőrség, a tűzoltók szirénái. Nézd, még mindig föláll a szőr a karomon. Másnap reggel mentünk be néma csöndben, mindenki teljesen ledermedve. Verőfényes napsütés volt, a ködnek nyoma sem, a „B” portával szemben látszott a gép farka. Hétágra sütött a nap, még mindig látom magam előtt és malévesek szedték össze a darabokat. Az valami rettenetes volt. A kormányváróban hívták össze a dolgozókat, és én még olyat életemben…mindenki zokogott. Akkor mondtam, hogy ez egy más világ, ez egy egészen más világ. Ha hozzátartozó, ha nem, maga az, hogy elveszítettük a kollégákat.”

Kollégákat, barátokat veszítettünk el azon a napon. Egy főhajtással emlékezzünk rájuk:

Szerencsés András               repülőgépparancsnok
 Lengyel György                     másodpilóta
 Ágoston Lajos                       navigátor
 Szatmári István                      rádiós-navigátor
 Pogány Béla                           hajózó szerelő
 Hámori Andrea
 Varga Katalin
 Vána János
 Lichtblau Péterné légiutaskísérők

A idézetek Veréczi Frick Zsuzsa: A repülést szolgálták című beszélgetőkönyvből

fotók: iho.hu, Zainkó archív