A háború emlékei Szarajevóból

Egy szarajevói facebook csoportban találkoztam ezzel a bejegyzéssel.

„Végül is PTSD (poszttraumás stressz szindróma) … Az ukrajnai háború ébresztett fel szarajevói háborús emlékeket. Íme néhány:

– Egész nap üvegeztük az ablakokat törött ablakokból kiszedett üveggel, amit a fiam hozott a barátaival… este egy gránát esett az épület tetejére, megrázta az épületet és kitörte az egészet. Nem próbálkoztunk. Másnap felragasztottuk az UNHCR fóliáit, és csak a háború végéig szedtük le.

– A kilencéves lányom kenyeret sütött (én szolgálatban voltam). A műanyag tálat az ablakba tette, hogy megkeljen a tészta. A tál megcsúszott, lezuhant az utcára, mint egy gránát, majdnem megölt egy embert.

– A fiam a romos Holiday Inn-ből elhozott egy kerekes kocsit, amin az ételt szolgálták fel. (bármilyen kritika képmutató lenne). Azon hordtuk kannákban a vizet a Sörgyárból a háború egésze alatt. Úgy vigyáztunk rá, mint a szemünk fényére.

– Az első esőcseppeknél rohantunk le a lépcsőn lavórokkal, hogy az eresz alatt felfogjuk a vizet… nappal, éjszaka, mindegy, fontos, hogy meghalljuk az esőt és minél gyorsabban fussunk.

– Kaptunk három tojást a férjem unokatestvérétől, aki a Vitković-hegyen lakik… Elmesélte, hogy van két tyúkja, akik vele alszanak a házban. Napközben kiengedi az udvarra, olyankor puskával védi őket.

– A lányom szabadalmaztatott egy találmányt. A tűzhelyen felforrósít egy téglát, konyharuhába csavarja, és azt viszi magával télen a fűtetlen, jéghideg iskolába. Azon ül, de a történet fontos része, hogy odaadja más gyerekeknek, hogy egy kicsit üljenek rajta, hogy átmelegedjenek.

– Volt egy akkumulátorunk. Kihúztunk egy vezetéket a lakásban néhány miniatűr izzóval, amik csak kicsivel adtak több fényt, mint egy gyertya. Pompásan nézett ki. Takaróval szögeztük be az ablakot, hogy kívülről ne látszódjon, hogy „van áram”.

– Vettünk kabátot a gyerekeknek, mert a régit kinőtték. Hálózsákból varrt, meleg, bordó kabátokat. Igazinak tűntek.

– Mindennek ellenére megtanultunk nevetni a feketézőkön. Meg vagyok győződve róla, hogy csak nekünk volt vicces, hogy egy bicikliző férfit lábon talált egy mesterlövész, elesett, egy másik odalépett, megveregette a vállát és azt mondta – Minden rendben lesz, haver, majd felült a biciklire és elment.

– Nem sírtunk sem halottakért, sem élőkért, nem voltak könnyeink. Amikor elkezdtünk sírni, jóval a háború után, az azt jelentette, hogy kezdünk felépülni.”

kiemelt kép: Szarajevó, Dobrinja (saját felvétel 1999.)