A MOHelénre emlékezünk

1975. január 15-e fekete nap az egykori nemzeti légitársaság történetében és szívszorító emlékezés mindenkinek, aki akkor már ott dolgozott. Mert erről a katasztrófáról nem az újságból értesültek, nem a televízióban láttak borzalmas képeket, azon a napon a tragédia fizikai közelségbe került. Sok kollégám a munkahelyétől alig néhány méterre veszítette el barátait, munkatársait.

Napok óta rossz idő volt, a berlini járat visszaútját előbb január 14-re, majd a továbbra is kedvezőtlen időjárás miatt 15-re módosították. Aznap délután két járat indult Schönefeldről, a MA801 és a MA801A, ami utasok nélkül repült haza. Mindkét repülőgép rendben elindult, majd útközben Budapest ismét romlást jelentett, kitérő repülőterek jöttek szóba: Prága, Debrecen. Az utasokkal érkező MA801-es járat a kitérő repülőteret választotta és rendben leszállt Debrecenben.

A másik gép nem ezt választotta, és egy fatális tévedést követően délután 17.21-kor a Ferihegyi repülőtér 31-es pályáján a földbe csapódtak. A személyzet minden tagja életét vesztette.

 „A légiforgalmi irányítás vezetőjeként minden munkanap végén bementem a fiúkhoz, nemcsak hogy elköszönjek, hanem beleszagolni egy kicsit a gyakorlati munka levegőjébe. Nem volt ez másképp 1975. január 15-én sem, amikor a HA-MOH katasztrófája történt Ferihegyen. Az előttük utasokkal jövő gép a rossz időjárási viszonyok miatt átstartolt és elindult Debrecen kitérő repülőtér felé, mi a kollégákkal meg voltunk arról győződve, hogy az üresen érkező másik járat is ugyanezt fogja csinálni. Még mondtam is: na, fogadjunk, hogy ez is átstartol! De sajnos nem ezt tették, a vizsgálóbizottság megállapítása szerint a kandeláberek fényét a leszállópálya fényének gondolták, és amikor rájöttek a tévedésre, már nem volt elég idő és erő ahhoz, hogy korrigálni tudjanak, és a földbe csapódtak. Nem láttuk a robbanást a toronyból, akkora köd volt! Dermedten álltunk, aztán hónapokig próbáltunk magyarázatot találni a katasztrófára. Akkor még sok mindenre csak következtetni tudtunk, a technikai felszereltség még nem volt olyan magas szintű, a pilótakabinban még nem volt CVR (Cockpit Voice Recorder), ami rögzítette volna az ott zajló beszélgetéseket.”

„Szolgálatban voltam 1975-ben, amikor itt Budapesten a berlini járat lezuhant. Álltam a pult mögött a tranzitban, kiláttam a betonra, borzasztó nagy köd volt, és egyszer csak egy iszonyatos robbanás volt, felemeltem a fejem és egy nagy piros gömböt láttam. Senki nem tudott semmit, iszonyú éjszaka volt. Azt a piros robbanást nem lehet elfelejteni. Utána többször álmodtam olyat, hogy az 1-es hangár fölött zuhan le egy repülőgép.”

„Én a tranzitban dolgoztam, a pult szemben volt a betonnal. Óriási köd volt, a párizsi járat indult és mikor a tragédia történt, senki nem tudta, nem az volt-e. Én már a betonból sem láttam semmit a ködtől, de jött az iszonyatos robbanás, utána a felcsapó lángok, amit rögtön el is nyelt a köd. A legszörnyűbb a másnap reggel volt, kristálytiszta idővel és szemben a roncsok.”

„Bent voltam aznap, túlóráztam, és egyszer csak egy valami őrületesen nagy durranás… Hallottam, hogy a beton felől jött. Végigfutottam a folyosón, a hallon, a másik folyosón és ki a „B” portán a betonra. Mire odaértem, már a környező házakból papucsban, pizsamában rohantak a malévesek át a síneken, mert tudták, hogy valami nagyon nagy baj van. Egyszerre szóltak a mentők, a rendőrség, a tűzoltók szirénái. Nézd, még mindig föláll a szőr a karomon. Másnap reggel mentünk be néma csöndben, mindenki teljesen ledermedve. Verőfényes napsütés volt, a ködnek nyoma sem, a „B” portával szemben látszott a gép farka. Hétágra sütött a nap, még mindig látom magam előtt és malévesek szedték össze a darabokat. Az valami rettenetes volt. A kormányváróban hívták össze a dolgozókat, és én még olyat életemben…mindenki zokogott. Akkor mondtam, hogy ez egy más világ, ez egy egészen más világ. Ha hozzátartozó, ha nem, maga az, hogy elveszítettük a kollégákat.”

Kollégákat, barátokat veszítettünk el azon a napon. Csendes főhajtással emlékezzünk rájuk:

                       Szerencsés András               repülőgépparancsnok
                       Lengyel György                     másodpilóta
                       Ágoston Lajos                       navigátor
                       Szatmári István                      rádiós-navigátor
                       Pogány Béla                           hajózó szerelő
                                  Hámori Andrea
                                  Varga Katalin
                                  Vána János
                                  Lichtblau Péterné légiutaskísérők

A visszaemlékezések, idézetek: Veréczi Frick Zsuzsa: A repülést szolgálták című könyvből

fotók: iho.hu, Zainkó archív