Csernobil Bukarestben

Alig három hete voltunk Bukarestben, kivittük már az akkor két és fél éves Ágit is, ültünk a teljes lakásfelújítás kellős közepén az egymásra tornyozott bútorokon és próbáltunk akklimatizálódni. Lacinak persze sokkal könnyebb volt, mert a repülők itthon is, ott is ugyanazok, jönnek-mennek, a repülőtér, bárhol is van a világon, ismerős terep.

Nagy magyar kolónia volt, több mint száz család, de még szinte senkit nem ismertünk. Egy-egy meghívás igazi örömünnep volt.

1986. április 27-én vagy 28-án kormányjárat érkezett. A tanácskozás többnapos volt, a gép a személyzettel együtt ott maradt. 27-én este az akkori képviseletvezető vacsorán látta vendégül a személyzetet és minket is meghívott. Most, hogy így visszaemlékszek, látom magam előtt a felesége rosszalló arckifejezését, amikor becsöngettünk. Ági a karomon ült, ő pedig azt kérdezte: gyerekkel jöttetek? Nem tudom mit képzelt, hova fogok tenni egy idegen városban egy bölcsis korút?

A vacsora viszont kellemes hangulatban folyt. Ez nagyjából mindig így volt, mindig örültünk az otthonról jött vendégeknek, a hazai híreknek. A beszélgetés közben Hollói Gábor, a járat kapitánya (sajnos már nincs közöttünk) egyszer csak megemlítette, hogy észak felé repülő kollégái óriási felhőt láttak a radaron, a SAS pilóták is a Szovjetunió felől mozgó felhőről beszéltek. Azt is mondják, hogy robbanás történt a Szovjetunióban egy atomreaktorban.

Na, több se kellett! A rosszalló arcú feleség már addig is szemöldökét összehúzva figyelte, hogy a Pestről érkezett malévesek egymás kezéből veszik ki a szőke, göndörhajú, nagyon aranyos kis vendéglánykát, és akkor még ez is! Ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy a szovjet elvtársak már értesítettek volna mindenkit, és ott különben sem történhet meg ilyen.

Pedig de. Csak nem tudtunk róla. Vagyis időben nem tudtunk róla.

Május 1-jén szinte az egész kolónia kint volt a diplomata klubban (erről majd még írok) a szokásos majálison. Gyönyörű, napsütéses idő volt, ideális szabadtéri program. Ettünk, ittunk, aztán sötétedéskor hazamentünk.

Késő este, ha jól emlékszem 9 vagy 10 óra körül dörömböltek a házunk kapuján. Ott állt az MTI akkori tudósítója, hogy nem tud minket telefonon elérni, de jöjjünk azonnal a gyerekkel, mert a Poliklinikán jódot osztanak a külföldi gyerekeknek.  

Azt sem tudtam, hogy mi az a Poliklinika, miért osztanak jódot a gyerekeknek, de Walkó Gyuri nem tűrt ellentmondást, berakott minket az autójába és elvitt egy épületbe, ahol rajtunk kívül rengeteg külföldi volt. Megkaptuk mi is a jódtablettát, illetve csak a gyerekek. Ijedtünkben beadtuk az Áginak, bár még mindig fogalmunk sem volt róla, hogy mi történt.

Aztán kiderült, hogy az a bizonyos atomreaktor valóban felrobbant, valóban akkor, amikor a Malév kapitány mondta, és az atomfelhő a légköri viszonyok miatt jelentős részben Románia felé mozgott.       

Még a Ceausescu-féle híradások is folyamatosan arra szólítottak fel, hogy a gyerekeket ne vigyék ki az utcára, az ablakokat tartsák zárva és elrendelték az utcák, házak rendszeres mosását. Mi egy olyan kétemeletes házban laktunk, aminek a fala borostyánnal volt befuttatva. Ezt a román szomszédaink naponta többször lemosták slaggal. Én bezártam a felújítás alatt lévő lakásba a két és fél évest, még a teraszra sem engedtem ki. Azt hiszem néhány napig bírtam ezt az őrületet, aztán abbahagytam.

Saját magunknak nem kértünk jódtablettát, bár a gyerekek után már korlátozott számban a Poliklinikán lehetőség lett volna rá. A Poliklinikára különböző országok szállítottak gyógyszereket, hogy a kiküldötteik ne kerüljenek hirtelen bajba, de közben az ott dolgozók – önhibájukon kívül – sokszor azt sem tudták, hogy egyes gyógyszerek mire alkalmazhatók és mivel együtt adhatók, vagy éppen nem adhatók.

A kolónián belül egyes honfitársaink között kifejezett pánik tört ki, odáig menve, hogy az egyik diplomata felesége az éjszaka kellős közepén hisztériásan ordítozott a Lacival a telefonban, hogy azonnal szervezze meg, hogy a Malév különgéppel jódot hozzon ki a magyaroknak. Szerencsére ennél a férjem is és a nagykövetség is sokkal józanabb volt, még az ötlet felvetéséig sem jutott el a hangneme miatt javaslatnak sem nevezhető követelés.

Nem mondhattuk, hogy unalmasan indult a kiküldetésünk. És akkor még a kiérkezés után két hétig tartó telefonos zaklatásról nem is meséltem.