Családi,  Egy csipet Bosznia

Szarajevó – Sportoltak a gyerekek

Nem is keveset. Teniszeztek, korcsolyáztak, síeltek. Ez utóbbi kettő itt nem is volt kérdés. Nem lehetett nem kihasználni azt a kivételes lehetőséget, hogy a bosnyák fővárost téli olimpiai létesítmények veszik körül. Szarajevó adott otthont 1984-ben a XIV. Téli Olimpiai Játékoknak, a környező hegyek kitűnő lehetőségeket kínálnak a téli sportok szerelmeseinek.

Olimpiai város

Amikor mi kint éltünk, 1999-2003 között, ahogy távolabb került a háború, egyre többen hódoltak ismét ezen szenvedélyüknek. És borzasztóan el vannak kényeztetve. Egy órányi autózással több síterep is kényelmesen elérhető. A háború nyomait akkorra még nem sikerült teljesen eltüntetni. A szállodákban turisták helyett még menekültek laktak, a Igmanon a síugró sáncok még romosan árválkodtak. Voltak azonban már használható lesiklópályák, ahogy a Bjelasnicán, vagy a Jahorinán is. Üzemeltek a síliftek, egyre nyíltak a barátságos melegedők, a felszerelést kölcsönzők.

Sítábor

Az általános és középiskolákban az egész január téli szünet volt, erre az időre sítáborokat szerveztek nem megfizethetetlen áron. Mi heti 49 márkát (25 euró) fizettünk az első osztályos Daniért, amikor először ment ilyen táborba. Nyelvi problémája nem volt, nem kellett izgulnunk, hogy mi lesz vele fönt a hegyen.

Reggel 8 órakor gyülekeztek a gyerekek a Miljacka folyó partján a troli végállomásánál. Óriási volt a hangzavar, hatalmas táskákat cipeltek a szülők: váltóruhát, síbakancsot, az egész napi hideg élelmet. Három busz indult fel a kicsikkel és a pedagógusokkal a 45 percre lévő síparadicsomba. A buszozás hatalmas buli volt a gyerekeknek. Útközben sítáborrádiót szerkesztettek. Dani volt az egyik szerkesztő. Nagyon büszke voltam rá.

Imádta a síoktatókat. Szerencsés természetű kisfiú volt, mindenki felé nagyon barátságosan, nyíltan közeledett, és ha hasonlóképpen fogadták, akkor egy hegyet el lehetett vele hordani. Fegyelmezett, odafigyelt az oktatóra, betartotta a szabályokat, így soha nem volt semmilyen probléma vele. Szerették az egyetemista fiúk is, akik a testnevelő tanárokat segítették. Ez lehetett az oka, hogy a harmadik napon felvitték a sílifttel és háromszor jöhetett le a hegy tetejéről. Persze nem egyedül, de nagyon büszke volt. Mikor délután újságolta a hírt, elképedve kérdeztem tőle:

  • Dani, nem féltél?
  • Félni nem féltem, de nagyon be voltam rezelve – mondta.

Hogy mekkora energia szorul egy ilyen kisfiúba, az hihetetlen. Már harmadik napja járt a sítáborba, kint voltak a levegőn reggel 8-tól délután 3-ig, utána visszabuszoztak a városba, mire hazaértünk, volt már kb. öt óra. Utána még játék, videó, tv, stb, vacsora után még 9 órakor rimánkodni kellett neki, hogy aludjon már, mert reggel 7-kor kelni kell, és indulnak újra a hegyre. A negyedik nap este történt meg először, hogy nyolc órakor elköszönt és elment lefeküdni.

A Bjelasnica

A tábor a Bjelasnicán volt, ami nagyon jó pályákkal rendelkezett, de kisgyerekeknek, kezdőknek jobb feltételek vannak a Jahorinán. Igen ám, de az a hegy már a Szerb Köztársaság területén van, és a háború nem múlt el nyomtalanul a lelkekből. Akkor még oda a szarajevóiak többsége nem ment fel pihenni, sportolni, sőt a gyerekeiket sem engedték oda síiskolába. Elutasították annak a területnek a látogatását, ahol 1996-ban még Ratko Mladic síelhetett. Amikor a pedagógusok felvetették a szülői értekezleten, hogy oda szerveznének tábort, a szülők azt válaszolták, hogy szervezhetik, de ők oda a gyerekeiket nem engedik el.

A Bjelasnica Európa ezen részének legszebb hegye. Kétfajta időjárási klíma találkozik, az évi havas napok száma 200. Három-négy hegy veszi körbe, és bár a háború nyomai még mindenütt kézzel foghatók voltak, a sok a romos épület, jó néhány új temető a felfelé vezető út mentén, mégis már csak arra várt, hogy újra felfedezzék a téli sportok szerelmesei az országhatáron túlról is. A hüttékben szinte körülölelte az embert a finom meleg. A terem közepén hatalmas kandalló ontotta a meleget, körülötte fa lócák, asztalok, és isteni illatok. Kint szikrázó napsütés, mínusz 5-6 fok, bent a lobogó tűz, a gőzölgő tea.   

Korisuli

A háború után először 2001. január elején nyitották meg Szarajevóban a műjégpályát. Az ostrom előtt működött szabadtéri és két fedett pálya, ahol az olimpia idején a jégkorong mérkőzéseket és a műkorcsolya versenyeket tartották. Kevés volt még a pénz, így csak a szabadtéri pályát üzemelték be. Indult a korisuli is. Minden délután egy órás foglalkozáson tanultak korcsolyázni a gyerekek.

Február 8-a a téli sportok ünnepe, emlékezve az olimpiai megnyitó napjára. 2001-ben a korisulisokat ezen a napon beöltöztették ugyanabba a jelmezbe, amit az 1984-es megnyitón viseltek az akkori kisdiákok. Öcsi is kapott egy ilyen ezüst színű jelmezt, ő is ott csetlett-botlott a többi kezdővel a pályán a kamerák kereszttüzében. Arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy vannak olyan sportvezetők, szervezők, mint a Dani korcsolya edzője, aki a háború hosszú évei alatt is megőrizte ezeket a ruhákat.  

Válogatott játékossal a teniszpályán

Mind a két gyerek teniszezett is. Ági már Pesten is igazolt versenyző volt, Dani még csak próbálgatta. Nagyon jó teniszklubok voltak a városban, kitűnő edzőkkel. Első évben Danit egy válogatott teniszező edzette. Nem volt rossz, de akkor még Öcsi nagyon keveset beszélt bosnyákul, Ági tolmácsolt neki.

Egy idő után aztán a 21 éves edző Fedja lényegesen több figyelmet fordított a 17 éves tolmácslányra, mint a tanítványra. Később Fedja újra indult versenyeken, elmaradtak az órák. Új edzőt kellett keresnünk, és megtaláltuk Nenot. Ő nem is edzőként, hanem barátként bánt a gyerekekkel. Nagyon szerették mind a ketten, sírtak, amikor el kellett válni tőle.

Minden nem lehet tökéletes

Ami nagyon hiányzott, az az uszoda volt. Aki budapesti, annak teljesen természetes, hogy körbefordul bárhol a városban és biztosan talál egy strandot, vagy uszodát. Hát, Szarajevóban nem így volt. Az első uszoda még az Osztrák-Magyar Monarchia idején épült a Bentbas negyedben, ma is működik, de mivel a városban akkor az egyetlen volt, rettenetes volt a zsúfoltság.  Aztán egy fiatal bosnyák pár, akik a háború éveit Németországban töltötték, hazatelepültek és Ilidzsán építettek egy szállodát. Itt volt uszoda, szolárium, szauna, kozmetika, egyszóval minden, ami kell. Sajnos, csak az utolsó kint töltött évünkben élvezhettük, de azért így is jó volt.