EX-YU,  Repülős,  Szlovénia

Város a város alatt. A maribori Luftfahrtwerke Steiermark

Sokan, még maguk a mariboriak sem tudják, hogy a város alatt van a volt Jugoszlávia egyik legnagyobb alagútlabirintusa. Az alagút néhány éve látogatható, a 12 fokos, állandóan nedves alagútba kilencven lépcsőfokon jutnak le 15 méter mélyre az érdeklődők.

De mit is rejtett az alagút?

Az alagútrendszert a német hadsereg építette a második világháború idején. Eredetileg menedékhelyként szolgált volna a szövetségesek bombázása ellen, később azonban igazi földalatti gyárrá lett. Az építőknek, az ott dolgozóknak szigorúan tilos volt róla beszélni, és hogy ezt ne felejtsék el, a munkakönyv hátsó borítója is erre figyelmeztetett: „Tedd a kezed a szádra és ne beszélj!”

A német hadsereg 1941. április 6-án foglalta el Maribort, a Dráva-menti város a megszállók kezébe került. Egyik napról a másikra több mint ötezer maribori lakosnak kellett elhagyni otthonát.  

A repülőgépmotor-gyár terve

A megszállt Szlovéniában tizenkét gyár működött, ebből hat Mariborban, amik fegyvereket gyártottak a németeknek. Ezek egyike volt a maribori repülőgépmotor-gyár.

A gyár létesítésének ötlete Berlinben született. Maribor iparilag fejlett város volt, a nagy világválság sem tudta megroppantani, nem véletlen, hogy a megszállás után a németek elkezdték építeni a Mariborski otok vízierőművet, a kidričevoi alumíniumgyárat és a maribori repülőgépmotor-gyárat.

Az építkezés 1941. áprilisban kezdődött a Tezno városrészben 75 hektáron.

A maribori repülőgépmotor-gyár (stájer repülőgépgyár, Luftfahrtwerke Steiermark) építése 1941. áprilisban kezdődött a Tezno városrészben 75 hektáron.   Adolf Hitler 1941. április 26-án látogatott el a városba, akkor a gyár egy kis gyártósora már működött. Több százan dolgoztak az építkezésen hadifoglyok, kényszermunkások. 1941 nyarára elkészült az infrastruktúra, kiépítették az elektromos hálózatot, a víz-és csatornarendszert. Augusztus végén nyolcszáz ember dolgozott a gyárban, közülük százhatvanan a termelésben. Főként Junkers típusú repülőgépekhez gyártottak motort, hajtómű alkatrészeket. 1941. októberben ezerháromszáz embert Németországba küldtek iskolába.

1942. júniusra már 120 gép dolgozott, 2688 embert foglalkoztattak

A tervek szerint a gyárnak 1941 végére kellett volna elkészülni, de a hosszú, hideg tél miatt kissé elhúzódott. Ennek ellenére a gyártás első része 1941. november 27-én elindult. 1942. március végére a gyárat felszerelték az első gépekkel és megkezdődött a gyártás. 1942. júniusra már 120 gép dolgozott, 2688 embert foglalkoztattak, köztük 280 hadifoglyot. Nagy szükség volt munkásokra, és hogy biztosítani tudják, a németek bezártak néhány textilgyárat és a munkásokat egyszerűen bekényszerítették a repülőgépmotor-gyárba.

A földalatti gyár építése

1943-ban a szövetségesek repülőgépei egyre gyakrabban repültek Maribor térsége felett. A gyárhoz először légvédelmi tüzérséget rendeltek, ám ez nem volt elegendő.

A németek, tartva a szövetségesek bombáitól, úgy döntöttek, hogy a számukra nagyon fontos termékeket előállító gyárat sürgősen a föld alá költöztetik. Megkezdődött egy kiterjedt alagúthálózat építése. 8512 négyzetméter földalatti folyosórendszert építettek, ide helyezték át a gyártás jelentős részét. Az építkezés a háború végéig nem állt meg.

A földalatti gyárban a gyártásban négyezer-háromszázan dolgoztak. A maribori és környékbeli helyieken és jugoszláviai munkásokon kívül voltak angol és francia hadifoglyok, ukrán, lengyel és cseh kényszermunkások.

A szövetségesek 1944. január 7-én kezdték bombázni Maribort, a további támadásoknak 1944-ben és 1945-ben a teznoi repülőgépmotor-gyár volt a fő célpontja. Addigra minden munkafolyamat a föld alá került, és ott képesek voltak meglehetősen háborítatlanul dolgozni a légitámadások alatt is.

Minden munkafolyamat a föld alá került, és ott képesek voltak meglehetősen háborítatlanul dolgozni a légitámadások alatt is. A kép 1944. szeptember 28-án készült

Az emberek kis, nedves helyiségekben éltek, ahol ágyakat helyeztek el, és voltak közös termek az étkezésre. A kutatók azt is feltételezik, hogy az alagutak bizonyos szakaszait kizárólag lakásra, más részeket munkára, a harmadikat pedig irodai munkára szánták.

A munkások többé-kevésbé állandóan vízben gázoltak. A talajvizet nem tudták kiszivattyúzni, volt, hogy térdig, de volt, hogy deréig ért. A levegő sem volt jó, kevés volt a szellőzőnyílás vagy ventilátor, ami friss oxigént szolgáltatott volna.

A földalatti gyárban a gyártásban négyezer-háromszázan dolgoztak.

A maribori Ludvik Štelcer egyike volt a titokzatos földalatti gyár dolgozóinak. Néhány évvel ezelőtt, jóval több, mint nyolcvan évesen mesélte el történetét:

1942. május közepén kötelező kiküldetésen voltam Strasbourgban, ahol esztergályosnak tanultam, speciálisan repülőgépalkatrészek gyártásához. 1942 júliusában a Junkers repülőgépgyárba küldtek Magdeburgba. 1942 karácsonyára szabadságot kaptam, és soha többet nem mentem vissza. Elhelyezkedtem egy teznoi gyárban. A Propelerwerk nevű üzemben dolgoztam, ahol katonai repülőgépek hajtóműveinek alkatrészeit készítették. 1944 első hónapjaiban költöztettek át minket a föld alá. A fegyelem nagyon szigorú volt, különösen, amikor átköltöztünk. Alá kellett írnom, hogy semmilyen titkot nem árulok el a gyárral kapcsolatban, erre a munkakönyv is emlékeztetett, aminek hátlapjára egy arcot nyomtattak egy ujjal a szája előtt.

Nemcsak dolgoztunk a föld alatt, ott is éltünk. Az alagutakban hálószobákat és étkezőket rendeztek be, az élet egész rendszere félkatonai volt. 12 órás műszakok voltak, reggel 6-tól este 6-ig, és ugyanez éjszaka. Azon a futószalagon, ahol dolgoztam, mindenki egy műveletet végzett.  Ez egy olyan esztergasor volt, ahol a repülőgép propellereinek indításához szükséges alkatrészeket gyártottuk. Jómagam az utolsó műveletet végeztem, ami nagy pontosságot igényelt. Egy napon négy selejtet készítettem, azonnal rögtönítélő bíróság elé állítottak. Csak azért, mert nem volt elegendő dolgozó, börtön helyett kényszermunkára ítéltek, ami azt jelentette, hogy nem kaptam fizetést, és szigorúbb ellenőrzés alatt álltam.

Amikor 1945 januárjában vagy februárjában a férfimunkásokat erőszakkal mozgósították a német hadseregbe, megszöktem, és csatlakoztam Tito partizánjaihoz.

1944. januártól 1945. márciusig a gyárat kilenc találat érte, jelentős anyagi károkat okozva. A háború végére a föld feletti rész teljesen megsemmisült, a föld alatt Németország kapitulációjáig dolgoztak. A gyárat 1945. május 8-án bolgár katonák foglalták el. A győzelem és a bosszú mámorában törtek, zúztak, a gépeket összetörték, az infrastruktúrát és a berendezéseket lebontották. Két nappal később megérkeztek a jugoszláv hadsereg egységei a gyárba és kizavarták a bolgárokat. Ezután négyezer volt munkás elkezdte a romeltakarítást és a gépek, felszerelések mentését. 

A háború után

Felmerült a kérdés, mi legyen a háború végén már hétezer munkást foglalkoztató gyárral? 1945. júniusban meglátogatta Joszip Broz Tito, a jugoszláv nemzeti felszabadító hadsereg legfelsőbb parancsnoka. Nyilvánvaló, hogy már partizánparancsnokként ismerte a gyár értékét, a látogatás nem volt véletlen. Nem sokkal ezután a gyárat államosították.

A gyárat Tovarna Automobilov Maribor (TAM) névre nevezték át.

Az első gyártás már 1945. júniusban megkezdődött, ugyanezen év végén javaslatok érkeztek a gyár autóipari fejlesztésére. A tervet 1946 végén hagyták jóvá. Az új neve Maribor Automobile Factory, Tovarna Automobilov Maribor (TAM) lett, és a repülőgépmotor-gyártásról teljesen átálltak az autógyártásra.

Az első megrendelések háromtonnás Pionir teherautók gyártására érkeztek. Ezt a prágai gyár engedélyével gyártották 1947. szeptembertől. Később az amerikai General Motors Co. járműveinek összeszerelését is végezték.

Végül ez lett Jugoszlávia legnagyobb teherautó-és buszgyára. Évtizedeken keresztül nemcsak Maribor, hanem az akkori jugoszláv ipar egyik oszlopa volt. A fénykorban 8800 dolgozót foglalkoztattak.

A végjáték

Jugoszlávia felbomlása után a gyárat átszervezték, de 1996-ban csődöt jelentett. Az ipari óriás összeomlása után létrejött a Tezno üzleti zóna, amelyen belül ma 212, több mint 3600 alkalmazottal rendelkező vállalkozás működik. Sokan továbbra is fém-és autógyártással foglalkoznak, és termékeiket többnyire exportálják. 

Az alagút néhány éve látogatható, a 12 fokos, állandóan nedves alagútba kilencven lépcsőfokon jutnak le 15 méter mélyre az érdeklődők.

Az eredetileg 14 kilométernyi alagútrendszerből mára kb.2,5 kilométer földalatti folyosót sikerült megőrizni. Ennek egy részében rendezték be a látogatóknak a múzeumot, és mondják el a földalatti gyár történetét.

fotók: Maribori Tartományi Levéltár

kiemelt kép: a gyár dolgozóinak munkakönyve

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük